Szerencsére a Nap nem képes erre

A Japán Nemzeti Obszervatórium (NAOJ) számolt be egy új, a The Astrophysical Journal szakfolyóiratban publikált kutatási eredményről, amelyben a V1355 Orionis nevű kettőscsillag rendszer egyik tagjának elképesztő energiájú kitörését vizsgálták. Ez egy különleges objektum, egy olyan változócsillag, amelynek két, egymáshoz igen közel keringő tagja van, hatalmas csillagfoltok és gyakori csillagkitörések jellemzik ezeket az RSCVn-típusú változónak nevezett rendszereket. A fényességváltozásokat egyrészt ezek a csillagfoltok okozzák, ám emellett e rendszerekben a tagok keringésük során el is fedik egymást, ami szintén fényességváltozást eredményez a megfigyelő szempontjából.

A V1355 Orionis esetében ismert volt a rendszerben gyakori hatalmas csillagkitörések, úgynevezett szuperflerek megjelenése. E kitörésekre jellemző, hogy azok a legnagyobb napkitöréseknél is legalább tízszer erősebbek – a japán kutatók emiatt választották ezt a változót. A viselkedését egyrészt a TESS exobolygó-vadász űrteleszkóp által végzett megfigyelések és fényességmérések adataiból, másrészt a Japánban üzemelő 3,8 méteres Seimei Teleszkóp mérései alapján elemezték. E vizsgálatok segítenek megérteni, miként is zajlik egy-egy ilyen hatalmas erejű csillagkitörés, szuperfler, amelyben óriási mennyiségű forró, ionizált gáz (plazma) távozik igen nagy sebességgel a csillag felszínéből. A hasonló, ám jóval gyengébb napkitörések eredményeznek bolygónkon mágneses háborgást, és sarki fényeket, ám jól ismert, hogy az erősebb napkitörések mekkora veszélyt is jelentenek a technikai civilizációnkra. Az ennél sokkal erősebb szuperflerek magát az életet (annak a lehetőségét) is képesek eltörölni, és persze a bolygók fejlődését is befolyásolják.

A kutatóknak a folyamatos megfigyeléssel járó időszak során sikerült is egy ilyen szuperfler viselkedését nagy időbeli részletességgel megörökíteni, és így a kialakulás részleteiről is képet kaptak. A szuperfler egy protuberancia-kitörésként (ilyet a Nap is produkál, lásd a videóban fentebb) kezdte pályafutását. A kidobódó plazma sebessége a legvisszafogottabb számítások szerint is jelentősen meghaladta a csillagra jellemző 347 kilométer per másodperces szökési sebességet, ami azt jelentette, hogy elszabadulhatott az anyag a csillag gravitációjától. A megfigyelések alapján legalább 990 kilométer per másodperces sebességű volt, de egyik összetevőjében 1690 kilométer per másodperc is lehetett. Ennek következményeként hatalmas koronakidobódás (CME) jött létre, amelyben a becslések alapján legalább több trillió vagy akár trilliárd (10^18 – 10^21) gramm anyag is távozhatott a csillagból! Ezt az értéket későbbi megfigyelésekkel és további modellszámításokkal pontosítani tudják majd.