A reményről Jane Goodall-lal

A világ legismertebb csimpánzkutatója, etológusa, ENSZ békenagykövete 89 évesen is fáradhatatlanul küzd azért, hogy előadásaival mindannyiunkban elültesse a remény magvait.

Dr. Jane Goodall 2023. május 6-án érkezett, négy év után, ismét Magyarországra, többek között azért is, hogy bemutassa a hazai közönségnek A remény könyve című kötetét, valamint hogy előadásaival a cselekvésre és tenni akarásra ösztönözzön mindannyiunkat.
Három napos programsorozatát rendhagyó módon a MADHOUSE Budapest Bistro & Craft Beer Barban egy exluzív, vacsorával egybekötött adományesttel indította, amelynek fővédnöke Őrsi Gergely polgármester volt. Az adományesten a négyfogásos vacsora mellett afrikai zenével, tánccal, és művészeti aukcióval várták az érdeklődőket, melynek teljes bevételét a Jane Goodall Intézet magyarországi környezeti nevelési programjainak, erdőtelepítéseinek és az afrikai csimpánz menhelyeinek támogatására fordítják.
A kora esti órákban kezdődő eseményre több mint hetven fő váltotta meg a belépőt, a vendégek között üdvözölhettük dr. Goodall munkatársának, barátjának, gróf Teleki Gézának az özvegyét és fiát, de akadtak olyan szülők is, akik nyolcéves kislányuk álmát váltották valóra azzal, hogy Jane-nel vacsoráztak.

A világhírű primatológus bensőséges köszöntőjében, mint oly sokszor, saját életét állította elénk példaként, anyák napjára való tekintettel pedig külön hangsúlyozta saját édesanyjának, Vannének szerepét.
Ahogy mondta, ő maga már egészen fiatalon, tízévesen elhatározta, hogy Afrikába költözik, és vadállatok viselkedését fogja tanulmányozni. Bár szegények voltak, ráadásul lánynak született, sokan nevettek is vágyain, édesanyja azonban meglátta benne az elszántságot, a kialakuló szenvedélyes természet- és állatszeretetet, ám ami még ennél is fontosabb, ő tanította meg arra, hogy higgyen önmagában.
Később Jane 1957-ben megismerkedett Louis Leakey, antropológus-paleontológussal, és elvállalta, hogy a tanzániai Gombéba utazzon, és természetes környezetükben figyelje meg a csimpánzokat, ugyanis a férfi úgy vélte, hogy segítségükkel a valósághoz közeli feltételezésekhez juthatnak a kőkorszaki elődeink viselkedését illetően.
„Leakey csupán hat hónapra kapott támogatást, hiszen nagyon nehéz volt bárkit is rávenni egy ilyen kutatás finanszírozására, főleg úgy, hogy a paleontológus egy teljesen képzetlen, fiatal, 26 éves nőt küldött a vadonba – mondta Jane a jelenlévőknek. – Ráadásul az afrikai hatóságok még a gondolatától is elborzadtak, hogy ez a fehér lány egyedül vágjon neki az útnak, így jött velem drága édesanyám, akinek azóta is a legtöbbet köszönhetek az életben. Sokan kérdezik, nem féltem-e. Igazság szerint hittem abban, hogy az állatok megérzik majd rajtam a jóindulatot, másrészt pedig megtanultam a dzsungel szabályait, és azt, hogyan vigyázzak magamra. Mindezek ellenére rendkívül nehezen indult a terepmunka. Kezdetben a csimpánzok annyira tartottak tőlem, hogy amint megláttak, elrohantak, hiába jártam mindennap távcsővel, fényképezőgéppel és egy notesszal az erdőt. Hónapok teltek el úgy, hogy szinte semmi érdemlegeset nem fedeztem fel, holott tisztában voltam vele, hogy a kutatás további finanszírozása csakis ezen múlik. Aztán történt valami. Egy dzsungeltúrámon neszezést hallottam, majd egy csimpánzra lettem figyelmes a közelben. Az a hím volt, akit magamban Szürkeszakállú Dávidnak neveztem el a jellegzetes ábrázata miatt. Éppen egy fűszálat dugdosott a termeszlyukba, majd kihúzta és a szájához emelte. Ez volt az a pillanat, ami mindent megváltoztatott, Dávid ugyanis az élelemszerzéshez szerszámot használt.”
Jane Goodall 1986-ig vizsgálta természetes élőhelyükön az emberszabásúakat, ám abban az évben, a Chicagóban tartott főemlősökről szóló konferencián elhangzott adatok, melyek feketén-fehéren mutatták, milyen mértékben tűnnek el az állatok az emberi hanyagság miatt a Földről, teljesen megdöbbentették a résztvevőket.
Akkor határozta el, hogy nincs más választása, ki kell állnia a csimpánzokért, a bolygónkért, és a kutatómunka helyett az emberek gondolkodásmódját kell átformálnia. Ahogy fogalmazott, megértette, hogy a változásnak minden esetben belül, a szívben kell elkezdődnie, mert ha valamit megszeretünk, arra vigyázni is fogunk.
Goodall az állandó előadások mellett 1977-ben hozta létre saját intézetét kezdetben azzal a céllal, hogy megóvja a Gombe csimpánzainak élőhelyét, valamint támogassa a helyi közösségeket. 1991-ben pedig megszületett a Rügyek és Gyökerek természet- és környezetvédelmi hálózat is, ami itt, Magyarországon a hazai Jane Goodall Intézeten belül sikerrel fut évek óta.
Ma Jane évi 300 napot tölt utazással, járja a világot, és azon dolgozik, hogy felhívja a figyelmet az élőhelyek pusztulására, fogyasztási szokásaink környezetkárosító hatásaira, és közös felelősségünkre.
„Sokszor gondolkodom azon, hogy valójában két Jane él – mondta kendőzetlen őszinteséggel az utóbbi évtizedekre visszatekintve. – Én, Jane, a hús-vér ember, és Jane, az ikon, akit a National Geographic Society és a média keltett életre. Néha azt érzem, nehéz tartani a lépést ez utóbbi szereppel. De arról meg vagyok győződve, hogy folytatnom kell, és ösztönözni az embereket arra, hogy együtt igenis képesek vagyunk az összefogásra, a cselekvésre.
Bárhová megyek, azt kérdezik tőlem, vajon mi az, ami még mindig hajt előre? Egyet mondhatok: a remény. A remény sarkall kitartásra a viszontagságokkal szemben. Vágyálom, amelynek a megvalósulásáért azonban keményen meg kell dolgoznunk. De könnyek nélkül nincs szivárvány sem a szívünkben. Küzdenünk kell, használjuk az élet ajándékát a világ jobbítására, a gyermekeinkért és az ő gyermekeikért, az állatokért és a növényekért. Hiszem, hogy még nincs késő!”