Kőeszközök kémiája vall Óceánia benépesítéséről

Melanézia, Mikronézia és Polinézia lakói nagy méretű kenukkal, a csillagok és a tenger alapján navigáló hajósokkal érkeztek a távoli szigetekre.

Óceánia benépesítéséről nem maradtak fenn írásos emlékek, mindent, amit tudunk, a régészeti leletek és a népek legendái alapján kell rekonstruálni. Bár ezek alapján van már egy egészen jó elképzelés az eseményekről, a részleteket kideríteni, pontosítani azonban mindig lehet. Erre került sor nemrégiben egy geokémiai vizsgálattal.
A Science Advances folyóiratban közzé tett nemzetközi kutatásban azt vizsgálták, hogy a kulturálisan polinéz, ám Polinézián kívül eső régiókat miként hódította meg az ember. Polinézia fő területének a Hawaii – Új-Zéland – Húsvét-sziget háromszög számít, ebből azonban kimaradnak Mikronézia és Melanézia területei. A kutatásban olyan kőeszközöket vizsgáltak meg, amelyeket Vanuatu, a Salamon-szigetek és a Caroline-szigetek területén gyűjtöttek az elmúlt évtizedekben. A kőeszközök pontos kémiai összetételének vizsgálata azt mutatta meg, hogy honnak is erednek ezek a kövek. A kutatást az EOS földtudományi portál ismertette.
Vulkáni szigetek vulkáni kőzeteiről van szó, amelyek esetében pontosan el lehet dönteni az összetétel alapján, hogy melyik szigeten is került a felszínre az adott kőzet. Jelentős különbségek adódnak attól függően, hogy az adott sziget milyen geológiai körülményeknek köszönheti létét – például egy alábukó kőzetlemezhez kötődik, vagy a kőzetlemez belsejében jön létre. A Csendes-óceán szigetei közt mindkét típus előfordul. Pl. Hawaii és Fidzsi forrópontos vulkanizmushoz köthető, míg a Salamon-szigetek vagy Vanuatu alábukó lemezhatár mentén született.
A kőeszközök mért összetételét már csak össze kellett hasonlítani a szigetvilág ismert kőzeteinek összetételével. A 13-18. századok közti időben rengeteg nagy távolságú utat tettek meg e szigetvilág lakói. Az eredmények szerint volt olyan szamoai kőfejtőből származó eszköz, amellyel 2500 kilométert tettek meg nyugat felé, majd ott egymástól 800 kilométerre lévő helyszíneken is rábukkantak. Míg magukat a szigeteket kelet felé igyekvő hajósok hódíthatták meg, a kőeszközökkel őseik földje felé is visszahajóztak később.
Ezek mellett számos olyan kőeszközt is azonosítottak, amelyek más távoli szigetekről erednek, így például vanuatui obszidiánt tőle 360 kilométerre délre lévő szigeten. Számos más szigeten is felbukkantak ezek az obszidiánok, feltehetőleg kereskedhettek is velük.
Bár a modern közlekedési módozatokkal kicsinek tűnhet ez a távolság, abba érdemes belegondolni, hogy ezeket az utakat a csupasz óceánon tették meg, ahol nincsenek tájékozódási pontok. Az oda-vissza utak során pusztán a csillagos égre és az óceáni áramlatok, szelek járására hagyatkoztak.
A Polinézián kívül eső, ám mégis polinéz kultúrájú szigetek múltja régi viták tárgya, bár eddig elszigetelt közösségeknek tekintették őket. Azonban a most elvégzett vizsgálatok feltárták, hogy nagyon is aktív részei voltak a földrajzi Polinéziának, kapcsolatban álltak az ottani rokonokkal. A kőzetek mért adatai olyan bizonyítékkal szolgálnak, amelyet nem lehet megkérdőjelezni úgy, ahogy például egy szájhagyományban fennmaradt legendát. A kőeszközök nyújtotta adatokkal viszont meg lehet támogatni a legendák valóságtartalmát, erősítve a polinéz szigetlakók közti kulturális kapcsokat.