Évszázados vihar
A Naprendszer leghosszabb ideje tartó ismert vihara a Jupiter Nagy Vörös Foltja, ám a Szaturnusz se panaszkodhat.
A Nagy Vörös Folt több ezer kilométer átmérőjű anticiklonális vihara évszázadok óta ékesíti a Jupitert, azonban van vihara a sokkal kevésbé izgalmasabb látványú Szaturnusznak is. A gyűrűs bolygó légkörét nem tarkítják kontrasztos sávok, nincs teli kisebb-nagyobb, dinamikusan örvénylő felhőtömegekkel, csak amolyan tejeskávészínű lomha óriás. Azonban egy újonnan közzé tett kutatás szerint nincs oka panaszra, ugyanis szintén rendelkezik évszázados viharral. A Berkeley Egyetem számolt be a Science Advances folyóiratban publikált eredményekről.
A Szaturnuszon 20-30 évente láthatóak hatalmas „megaviharok”, melyek a földi hurrikánjainkhoz hasonlóak, csak jóval nagyobbak. Nagy különbség azonban az ottani viharok kapcsán, hogy fogalmunk sincs létrejöttük hátteréről. A Szaturnusz légköre jórészt hidrogénből és héliumból áll, ahol nyomokban előfordul még metán, víz és ammónia.
„A Naprendszer legnagyobb viharainak megismerése a hurrikánok elméletét kozmikus keretbe helyezi, kihívást jelent a jelenlegi tudásunk számára, és kitolja a földi meteorológia határait” – mondta a kutatást vezető Cheng Li.
Rádió tartományban is megfigyelhető a Szaturnusz, és e módszerrel bepillanthatunk a légkör átlátszatlan rétegeibe. „Mivel a kémiai reakciók és a dinamikus folyamatok hatására megváltozik a bolygók légkörének összetétele, csak e felhők alá benézve tudjuk a légkör valódi összetételét megállapítani, ez pedig a bolygókeletkezési modellek alapvető adata” – magyarázta Imke de Pater bolygókutató, aki 4 évtizede vizsgálja rádió tartományban is az óriásbolygókat. „A rádiós megfigyelések segítenek megérteni a dinamikai, fizikai és kémiai folyamatokat, beleértve a hőátadás, a konvekció és a felhőképződés eseményeit az óriásbolygók légkörében, mind globális, mind helyi szinteken.”
Az új kutatásból kiderült, hogy a kutatók egészen fura viselkedésre bukkantak a Szaturnusz légkörének rádió tartományú megfigyelése során. A légköri ammónia-koncentráció eltéréseket mutatott azokon a helyeken, ahol korábban a már említett megaviharok dúltak, a bolygó északi féltekéjén. Arra jutottak, hogy a légkör felső ammóniarétegéből csapadékként a 20-30 kilométerrel mélyebben rejtőzködő rétegbe hullik ki az ammónia, majd onnan újbóli elpárolgással visszatér eredeti, magasabban fekvő helyére. Ez a folyamat viszont több száz évet vesz igénybe a számítások szerint, vagyis e viharok, bár szabad szemmel ez nem látható, igencsak hosszú folyamatok.