Árulkodó égi fények

Egy kínai kutatócsoport igen izgalmas következtetésre jutott a kis jégkorszak egyik jól ismert naptevékenységi minimuma, a Maunder-minimum vizsgálata során. Az 1645-1715 közötti időszakban, ahogy a korabeli feljegyzésekből, megfigyelésekből ismerjük, szinte alig volt napfolt. A korszak részint egybeesett a kis jégkorszak leghidegebb periódusával, azonban, bármennyire kézenfekvőnek tűnik, nem a napfoltok hiánya miatt következett be a lehűlés, sőt, az már a napfoltminimum előtt sok évtizeddel hasonló mértékű volt.

A frissen közzé tett kutatásban a kínai szakemberek arra jutottak, hogy a normálisan 11 éves napciklus a Maunder-minimum idejére nem vált kaotikussá, hanem mintegy 8 éves periódusúra csökkent. A korábban vizsgált, nem túl teljesnek tekintett adatok mellett most ehhez koreai megfigyelések adatait számolták hozzá.

A Csoszon-dinasztia idején (14-19. század) alapos és részletes feljegyzések születtek az éjszakai égboltról, beleértve a sarki fények megjelenését. Ez esetben nem a klasszikus sarki fényről van azonban szó, hanem egy különleges típusáról, amit nem a mágneses sarkok környezetében lehet látni. Az úgynevezett egyenlítői auróra a sarki fényhez hasonlóan jön létre, vagyis a légkörbe belépő nagyenergiás részecskék ütközése révén, azonban nem a sarkvidékek felett. Ahhoz, hogy e részecskék bejussanak a légkörünkbe, a földmágnesség gyengülésére van szükség. Ez pedig ebben az említett korban rendszeres volt, mivel a Csendes-óceán nyugati régiójában (gyakorlatilag a Dél-Kínai-tengeren) egy geomágneses anomália volt, hasonló ahhoz, amit ma az Atlanti-óceán déli régiójában ismerünk.

Ez aztán megteremtette a lehetőségét annak, hogy kialakuljon az egyenlítői auróra. A részecskék itt kb. 100 kilométeres légköri magasságig juthatnak le, és olyan magaslégköri fénylést hozhatnak létre, amely látványában talán a légkörfényhez hasonló, ám nem kémiai úton születik (mint a légkörfény), hanem fizikai részecskeütközések útján (mint a sarki fény). Ez a fénylés vörös, és kb. úgy néz ki, mintha egy távoli tűz fénye vetülne az égre. Korea esetében ezeket a vörös fényeket a félszigetről nézve déli irányban figyelték meg az esetek kb. háromnegyedében. A modern kori megfigyelésekből is tudjuk, hogy a normál sarki fényekkel megegyező módon ezek is összefüggnek a naptevékenységgel.

1620-1810 közti időszakból összesen 1012 ilyen ilyen égi fényről tettek említést a koreai krónikások, ezeket a szövegekben a vörös pára, vagy vörösen fénylő pára néven lehet megtalálni. Bár az emberi szem éjszaka igen gyenge színlátással bír, bizonyos fényerősség felett képesek vagyunk észlelni az égbolt színeit éjjel is. A számítások szerint ugyan a normál légkörfény ehhez gyenge, de ezek a különös egyenlítői auróra események elég erős fényléssel jártak ahhoz, hogy valóban vöröslő derengésként észleljék őket. Ne feledjük, ekkoriban még nem volt fényszennyezett az éjszakai égbolt! Jelenleg ezt a különös fénylést már csak olyan helyeken lehet megfigyelni, mint a chilei csillagászati obszervatóriumok helyszínei (lásd nyitóképünkön)

A koreai és az európai feljegyzések összevetéséből az már kiderült, hogy a Maunder-minimum ideje alatt Európában nem észleltek sarki fényt olyan szélességi övben, mint ahol Korea elhelyezkedik, így a kutatók szerint a koreai észlelések a geomágneses anomáliához köthető események voltak. Ez utóbbiak akkor is kialakultak és láthatóak voltak, ha csak gyenge napkitörések zajlottak (amelyek a normál sarki fényt nem tudták ilyen déli területen megmutatni).

Mivel e különös fények is követik a napciklust, így a Maunder-minimum idejének napciklus-változását is rögzítették az egykori megfigyelők. Ebből a kutatók kiszámították, hogy átlag 8,2 évesre változott a normál esetben 11 éves napciklus. Ez pedig azt jelenti, hogy nem kapcsolt ki a Nap dinamója, hanem csak más fázisba váltott át. Így már a korábbi, ámbátor ritkás napfolt-megfigyelések alapján feltételezett, mintegy 9 éves ciklushoz is közelebb jutottak a szakemberek, megjegyezve, hogy a fénylésekről született feljegyzések sokkal precízebbek a napfolt-adatoknál.