Így néz ki a Rák-köd a Webb-űrteleszkóp szemén át

A James Webb-űrteleszkóp (JWST) a világ talán leghíresebb csillagködét, a Rák-ködöt örökítette meg, kiegészítve a róla eddig megszerzett ismereteinket.

A Rák-köd, vagy más néven az M1 jelű objektum az első ködösség volt, amelyet Charles Messier katalógusába tett. (A 18. századi Messier az üstökösökre hasonlító, korabeli technikával kissé elmosódott objektumokat gyűjtötte egybe azzal a céllal, hogy segítse azok munkáját, akik üstökösre vadásznak.) A 6500 fényévre lévő ködösségről később kiderült, hogy az 1054-ben világszerte megfigyelt szupernóva maradványa, ezzel pedig rengeteg plusz figyelmet is kapott. Ma már jól tudjuk, hogy folyamatosan növekszik és változik, erről az igen türelmes amatőrcsillagászok maguk is meggyőződhetnek, mint az alábbi videó is mutatja, a ködösség mindössze 10 év alatt is sokat változott.
1054-ben világszerte feltűnt az égen a „semmiből” megjelenő csillag, amely jó 3 héten át a nappali égen is látható volt, ám még két éven keresztül megfigyelték az éjszakai égen: az amerikai őslakosok sziklarajzaitól a kínai csillagászok akkurátus feljegyzésein át az európai észlelőkig, világszerte maradtak feljegyzések.
A Rák-köd, amely 969 éve jelent meg az azóta híressé vált, középkori csillagászok által feljegyzett szupernóva-robbanással, ma már kb. 10 fényév átmérőjű. Megvizsgálták már számtalan földi és űrteleszkóp segítségével, különféle hullámhosszakon, most a JWST a NIRCam és MIRI nevű műszerével örökítette meg. A felvétel alapján a Rák-köd születésére, a szupernóvára vonatkozó információkat gyűjtöttek a szakemberek.
„A Webb érzékenysége és térbeli felbontása lehetővé teszi, hogy pontosan meghatározzuk a kidobódott anyag összetételét, különös tekintettel a vasra és a nikkelre, amelyek elárulhatják, milyen típusú szupernóva-robbanás eredményeként született a Rák-köd” – magyarázta Tea Temim, a vizsgálatokat végző kutatócsoport vezetője.
Első ránézésre a köd alakja ugyanolyannak tűnik, mint a Hubble 2005-ben készült, látható tartományú felvételén. A Webb képén a gázokból álló szálak (vörös-narancs színben) ketrecként fogják körbe a központi régiót, amelynek sárgásfehér és zöld színekkel jelzett poros szerkezetét elsőként sikerült most megfigyelni. Az infravörös tartományú felvételeken a köd további részleteit is feltárultak, különösen például az úgynevezett szinkrotron sugárzás. Ezt a mágneses erővonalak mentén mozgó, relativisztikus (vagyis a fénysebességet megközelítő) sebességű töltött részecskék bocsátják ki. A felvételen a köd központi területének nagy részén látható, tejszerű, füstre emlékeztető szerkezet formájában jelenik meg.
Ez annak köszönhető, hogy a köd középpontjában lévő pulzár, vagyis gyorsan forgó neutroncsillag erős mágneses terében extrém módon felgyorsulnak a részecskék, és ezekből ered a Webb által olyan jól érzékelt sugárzás.
Ha magát a pulzárt szeretnénk látni, akkor ehhez a kép közepénél látszó koncentrikus, ovális mintázatot keressük meg először, ezek a pulzár mágneses erővonalait jelzik. E mintázat szívében rejlő pont maga a csillag. (A fentebb lévő videón talán könnyebben megtaláljuk a mozgás miatt.) A pulzár folyamatosan pumpálja kifelé a gázokból és porokból álló anyagmaradványokat a sárgásfehér, illetve zöldes árnyalatú kusza szálakként láthatjuk. A hurokszerű szerkezetek pedig a porszemcsék elhelyezkedését mutatják.
A csillagászok 2024-ben a Hubble-űrteleszkóptól is kapnak új felvételeket a Rák-ködről, így össze tudják majd hasonlítani a két űrteleszkóp felvételeit.