A napkitörések helyi hatásai

A közelmúlt hazai sarki fényei kapcsán többször felmerült, hogy mennyire előrejelezhetőek ezek az események, és miért nem elég pontosak az előrejelzések. A leginkább alapvető válasz az, hogy még mindig nagyon keveset tudunk arról, milyen hatásokat is fejt ki egy beérkező napkitörés a bolygónkon. Ezt erősíti meg az az új kutatás is, amelyben a finn Oului Egyetem szakemberei mérték fel a napkitörések hatásait, és arra jutottak, hogy még olyan kis távolságokon is, mint 100 kilométer, mérhető különbségeket lehet tapasztalni.

A napkitörések hatásait detektáló mágneses méréseket ma egymástól átlag 400 kilométerre lévő műszerekkel végzik, korábban még ritkásabb volt e hálózat. Így arról is ritkásak az információink, hogy miként változik a bolygónk mágneses tere helyszínenként.

Egy évtizedekkel ezelőtti mérési projekt során Skandinávia területén a jelenleginél több mágneses mérőállomást üzemeltettek, amelyeknek a detektált adatai 35 mm-es filmre kerültek, vagyis analóg módon archiválták őket. Ez a médium eléggé megnehezíti az adatok átvizsgálását, így a kutatók első feladata az volt, hogy digitalizálni kellett a mérési adatokat. A digitalizálás vesződségéről talán elmond valamit a tény, hogy több mint 40 kilométernyi volt az a film, amelyen az adatok szerepeltek, ám szerencsére miután megtalálták a kívánt adatokat, ebből csak pár tucat méternyire volt most szükség. Minden egyes képkockát kézzel fotóztak le, és így vált egy nagyobb adatbázis részévé a közel 50 éves adat. Ezen adatokat a modern mérési adatokkal össze tudták hasonlítani a kutatók.

„Ma általában egyöntetűnek tekintjük a teljes sarki fény övezetét. Most viszont több mint 30 mérőműszer adatait használtuk fel ahhoz, hogy egyetlen napkitörés hatásait felmérjük a Jeges-tengertől a Botteni-öbölig terjedő területen” – magyarázta Otto Kärhä, a kutatás résztvevője. Mivel ritkák az igazán nagy geomágneses háborgások, ezek helyi hatásait szinte egyáltalán nem ismerjük. A legnagyobb, napkitöréseket követő geomágneses háborgás az úgynevezett Carrington-esemény volt, 1859-ben. A korabeli technika csúcsát, a távíróhálózatot súlyosan károsította, tüzeket okozott a vezetékekben, berendezésekben a geomágneses háborgás során indukált áram. Ma egy ilyen eseménynek végzetes hatásai lennének a telekommunikációra, a műholdjainkra, az elektromos hálózatunkra.

Az új kutatás adatai alapján egy Carrington-eseményhez fogható mértékű geomágneses vihar esetében 10 kilométeres távolságban is lehetne akár 150 nT (nanotesla) különbség a földmágnesség intenzitásában. (Ezt nagyjából olyan mértékű különbségnek képzeljük el, mintha például Budapesten épp csak lengedező szellő fújna, miközben Dombóváron orkán tombol.)

Amikor egy ilyen mágneses vihar lecsap, a ritkás mérőhálózat miatt biztosan alulbecsüljük a hatásait, ez pedig ahhoz vezet, hogy nem várjuk kellő felkészültséggel e hatásokat. A mai 200-400 kilométeres távolságok helyett legalább 100 kilométerenként kellene egy-egy magnetométer a sarkvidékre.

Abban minden kutató egyetért, hogy egy történelmi léptékű mágneses viharra, a Carrington-eseményhez hasonlóra a jövőben is sor kerül majd, a kérdés csak az, hogy mikor. Az erre vonatkozó becslések bizonytalanságát pont az adja, hogy hiányos a tudásunk bolygónk mágneses környezetéről, és a geomágneses háborgások eseményeiről.

A jobb felbontású adatok alapján például a légi forgalmat el lehetne terelni azokról a helyszínekről, ahol jelentősebb a mágneses háborgás mértéke, de jobban meg tudnánk így őrizni az infrastruktúránk épségét is.