Kivételes sarki fény 1872-ben

Alig egy hónapja meglepően déli területeken – mint például Olaszország – is megjelent a sarki fény (köztük hazánkban is rendkívül látványos volt), azonban ez semmiség ahhoz képest, amit 1872. február 4-én láthatott a világ. A hazai sarki fény katalógusban is szerepel, hogy ez rendkívül kiterjedt volt, még India és Asszuán területéről is látható volt. Az infrastruktúrát nemcsak a sarkvidékeken, hanem a trópusokon is leállította, pl. a tenger alatti távírókábel Mumbai és Aden között hosszú órákon át nem üzemelt, hasonló leállás volt Kartúm és Kairó között a felszínen is.

A Nagojai Egyetem számolt be egy új, nemzetközi kutatásról, amelyben számos korabeli adat segítségével kiszámították, milyen léptékű geomágneses háborgás vezethetett el az Egyenlítőhöz elég közel is észlelt sarki fényekhez. Emellett azt is feltárták, milyen hatásokkal járt a 19. századi Földön egy ilyen hatalmas mágneses vihar: a távíró szolgáltatásban világszerte zavarok keletkeztek, azonban a mai, technológiafüggő világban ennél sokkal súlyosabb következmények lennének. Az is kiderült a számításokból, hogy gyakoribbak az efféle extrém napkitörések és geomágneses háborgások, mint gondoltuk.

Ma egyre inkább függ az életünk minden szegmense az elektronikus dolgoktól, és minél tovább tart egy hálózatkiesés, annál súlyosabb hatásai vannak, főként a városlakókra (jelenleg a bolygó lakosságának több mint 55 százaléka városban él, és ez a jövőben csak fokozódni fog). Műholdak, internet, repülőgépek és áram nélkül elképesztően nehéz lenne boldogulni ma már.

Azonban eddig csak két olyan napkitörést követő geomágneses háborgásról voltak adataink, amelyeket nyugodt lélekkel nevezhetünk mágneses viharnak is: az 1859-es Carrington-eseményt, illetve az 1921. május 13–15. közötti, amelyet számos tűzeset és kommunikációs hiba kísért. A friss kutatás szerint azonban az 1872. februári esemény is ezek közé az extrém mágneses események közé sorolható.

A kutatók történelmi feljegyzések, adatok, valamint modern módszerek ötvözésével modellezték, mi is történhetett 1872 februárjában. Elemezték a belga és olasz napfolt-rajzok archívumát, amelyben a korabeli napfoltokat akkurátusan lerajzolták a csillagászok. A mágneses méréseket több helyszínről is begyűjtötték, pl. Tbiliszi, Mumbai („leánykori nevén” Bombay) vagy épp Greenwich, ezekből igyekeztek rekonstruálni a mágneses vihar időbeli lefolyását. Ezeken túl sok száz, különféle nyelveken született feljegyzést vizsgáltak át, amelyekben sarki fényeket említettek.

A legérdekesebb eredmény az volt, hogy a napkitörést feltehetően egy közepes méretű napfoltcsoport indította útnak – nem feltétlenül szükséges tehát extrém nagy napfolt az extrém nagy mágneses viharhoz.

A sarki fény észélésekből több mint 700 egyedi megfigyelést sikerült azonosítani világszerte, a sarkvidékektől a trópusokig. A számítások igazolták, hogy ez az esemény is a legnagyobbak közé tartozott, és vetekedett a Carrington-eseménnyel, no meg az 1921-es eseménnyel. Látjuk már, hogy a hasonló, extrém mágneses viharokból három bizonyosan az elmúlt 200 évben, ráadásul alig 6 évtizeden belül zajlott, ezzel még gyakoribbnak könyvelhetjük el ezek lehetőségét. Ha ma csapna le hasonló erősségű mágneses vihar, annak igen súlyos következményei lennének.