Újabb bizonyítékok egy régi becsapódás helyszínére
Bolygónk történetének legviharosabb eseményei a becsapódások, amelyek globális változásokat is okozhatnak.
Amikor egy nagyobb égitest bolygónkba csapódik, az ütközés energiájának egy része hőként megolvasztja, elpárologtatja a kőzeteket, illetve a becsapódott égitest anyagát is, amely a légkörbe jut. A légkörben azután e kisebb-nagyobb cseppecskék, szemcsék lehűlnek, majd visszahullva a felszínre jellegzetes maradványok, tektitek formájában lehet rájuk találni, akár évmilliárdokkal később is, pl. az üledékes kőzetekbe ágyazva. Mivel bolygónk geológiai folyamatai a krátereket meglehetősen könnyedén eltüntetik, a legtöbb esetben csak ezek a tektitrétegek jelzik egy-egy korábbi becsapódás megtörténtét. Ha egy becsapódási krátert nem ismerünk, ám megvannak a tektitek, akkor földrajzi elhelyezkedésük, az úgynevezett szórási mezők kiindulópontot jelenthet a kráter keresésében.
Egy efféle terület az ausztrálázsiai szórási mező, amelynek korát közel 800 ezer évesre becsülik, és igen régóta keresik, hol rejtőzhet az a kráter, amelynek létrejöttekor a nagy területen talált tektitek kirakódtak. A szálak régóta délkelet-ázsiai helyszínre vezetnek, néhány éve merült fel először egy laoszi régió neve.
A Bolaven vulkáni terület, ami egy fennsík jellegű régió Laosz déli részén, kies, vízesésekkel tűzdelt táj, ahol az emberek jövedelmét gyakran a turizmus és a kávétermesztés adja – az egykori becsapódás jeleit is őrizheti. A szubtrópusi éghajlat azonban nem sok esélyt ad a sok százezer évvel ezelőtti becsapódás látható jeleinek, ezért két lehetőség marad: vagy mélyfúrásokkal és geofizikai mérésekkel vizsgálják meg a kőzeteket, vagy közvetett úton igyekeznek bizonyítani, hogy ez a becsapódás helye.
A vulkáni területen vannak a becsapódást megelőző, sok millió éves kitörésekből származó vulkáni kőzetek is, de későbbiek is, a legutóbbi kitörésre néhány tízezer éve került sor. A terület egy úgynevezett monogenetikus vulkáni régió, ami azt jelenti, hogy minden egyes kitörés más és más helyszínen zajlott, nem pedig egy központi vulkánból. A korábbi kutatások során többek közt a tektitek összetételét is vizsgálták, és azokban olyan szilikátos kőzetekre utaló nyomokat találtak a szakemberek, amelyekről úgy vélik, azt bizonyítják: az egykori becsapódás egy vulkáni területre esett. Mivel a kráter teljesen eltűnt, ezért a kutatók azt feltételezték, hogy ez kivételesen nem az eróziónak, hanem a terület vulkanizmusának köszönhető, egyszerűen a becsapódásnál későbbi lávafolyások feltöltötték a krátert.
Most újabb – egyelőre szintén csak közvetett – bizonyítékot gyűjtöttek be a kutatók. Egy úgynevezett diamiktit réteget vizsgáltak meg – ez a kőzetréteg gyakorlatilag olyan, rendezetlen, vegyes méretű törmelékekből álló réteg, amit leginkább a kekszszalámi alapanyagához lehetnek hasonlítani. A diamiktit számos helyen feltárult, így azt mélyfúrás nélkül el lehetett érni. E réteg tetejét jelzik a tektitek, amelyek a becsapódást követően a légkörből hullottak alá, a különböző vizsgálati helyszínek pedig eltérő távolságra voltak a becsapódás feltételezett helyétől. A kutatók úgy vélik, a diamiktit törmelékei a becsapódásból származó, a kráter egykori területét kitöltött kőzetek törmelékei lehetnek. Az eddigi feltárások szerint ez a diamiktit réteg a becsapódás helyéhez közeledve egyre vastagabb, és ráadásul egyre nagyobb méretű törmelékeket tartalmaz – ez pedig szintén arra utaló nyom, hogy valóban egy becsapódásból eredhetnek.
Igazából továbbra se perdöntőek a bizonyítékok a kráter helyét illetően, ám néhány, pár száz méteres mélyfúrással véglegesen megválaszolhatnák e kérdést. A problémát leginkább az jelenti, hogy a mélyfúrásokat rendkívül ritkán végzik pusztán tudományos céllal, a legtöbb esetben valamilyen bányászathoz köthető kutatás részeként kukkantanak így be a Föld mélyére. E vulkáni fennsík viszont nem kimondottan effélékkel kecsegtető régió. Vajon lesz-e, aki finanszíroz egy ilyen vizsgálatot?