Polip-DNS árulkodik a régmúlt klímájáról

Mintegy 125 ezer éve, az utolsó interglaciális során a Föld klímája 0,5-1,5 Celsius-fokkal volt magasabb az iparosodás előtti hőmérsékletnél, vagyis majdnem a mostaninak volt megfelelő: 2023-ban az év kétharmadában meghaladtuk a 1,5 Celsius-fokos melegedést. A két korszakot tehát párhuzamba állíthatjuk. Azt mintegy 50 éve kutatják, hogy vajon ebben az utolsó interglaciálisban a Nyugat-Antarktika jégmezője összeomlott-e vagy sem. Egy új kutatásban ahelyett, hogy geológiai nyomokat kerestek volna, ausztrál és új-zélandi szakemberek a polipok génjeihez fordultak. A Science hasábjain közzé tett kutatási eredményt a The Conversation ismertette.

Az antarktiszi eljegesedés kb. 35 millió éve kezdődött meg, amikor a kontinensek mozgásának köszönhetően elkülönült a többi szárazulattól az Antarktika. A kontinenst teljesen körbefogó tenger különös, elzárt világgá tette, amelynek levegője és tengere is sokkal nehezebben melegedett fel. Ez vezetett el meglepően gyorsan ahhoz, hogy a kontinensre vastag jégpáncél borult.

A nyugat-antarktikai jégmező olvadásra, összeomlásra hajlamos, és ha elolvad, az 3,3-5 méterrel emeli meg a tengerszintet. Az üledékvizsgálati adatok és a jégfuratok arról meséltek, hogy az elmúlt egymillió év során valamikor – nem pontosan meghatározható időben és mértékben – a jégmező visszahúzódott. Ezeket a hiányos információkat szerették volna a genetikai adatok segítségével kiegészíteni a kutatók.

No de miként árulkodhat a polipok DNS-e arról, hogy volt-e jégborítás?

A Pareledone turqueti nevű polipfaj antarktiszi elterjedésű, nagyjából 60 dekás állat, amely a tengerfenéken él és táplálkozik. Nem távolodnak el nagy távolságra otthonuktól, ezért az antarktiszi vizekben, de különböző régiókban lakó számos populációjuk nem keveredik egymással. Nyugat-Antarktika tengeraljzatában vannak a kőzetekben hézagok, ám ezeket ma jég tölti ki, elválasztva egymástól a Weddell-, a Ross- és az Amundsen-tengert.

Amikor elolvad a jégtakaró, megnyílnak ezek a szorosok, és összeköttetésbe kerülnek az érintett tengerek egymással. Ez azt is jelenti, hogy a különböző tengereken élő polipok is találkozhatnak, keveredhetnek egymással, ezeknek az eseményeknek pedig nyoma marad a genomjukban. Ha nincs teljes olvadás, akkor ez nem történhet meg.

A kutatók ennek kiderítése céljából a három érintett tengeren lakó polipnépesség körében összehasonlították azok genetikai adatait, hogy kiderítsék, melyik mai népesség tudott korábban mely másikkal találkozni és keveredni.

Sikerült is rátalálni azokra a génekre, amelyeket az egyes populációk kicseréltek egymással, ráadásul több ilyen alkalomról is tanúskodtak a gének. Volt egy esemény kb. 3-3,6 millió éve, amikor a tengerszint a mainál 25 méterrel magasabb volt, a hőmérséklet 2-3 Celsius-fokkal haladta meg a jelenkorit. Geológiai adatok is igazolták, hogy ekkor valóban nem létezett a nyugat-antarktikai jégmező, így valóban randizhattak a polipok egymással.

Még izgalmasabb volt azonban a 125 ezer évvel ezelőtti poliprandevú nyoma. Az ekkori hőmérséklet 1,5-2 Celsius-fokkal volt magasabb az ipari forradalom előttinél, vagyis azon az értéken volt, amelyet a párizsi egyezményben a klímaváltozás kapcsán meghatároztak, mint még megengedhető melegedés (az külön kérdés, hogy van-e reális esélyünk ezt betartani…).

Az Antarktisz élővilága rengeteg izgalmas információt rejt a régió közelebbi és távolabbi klímamúltjáról, például a rendkívül hosszú életű mohákba, vagy épp a tőzegbe zártan. Eddig azonban elég keveset vontunk részletes vizsgálatok alá, de a felmelegedőben lévő világban minden apró részletre szükség lesz ahhoz, hogy megértsük, mi is fog vajon lejátszódni a jégtakaróban.