Így születik egy alábukó lemezszegély

A Földközi-tenger nyugati medencéje geológiai szempontból igen összetett, izgalmas régió, erről az átlagember számára legfeljebb az itt időnként kipattanó erős földrengések adnak némi információt. A Gibraltári-szoros azonban nemcsak politikai értelemben választja el Európát és Afrikát, itt húzódik  a kőzetlemezek határa is, egészen pontosan az Alborán-tenger alatt (ez a Földközi-tenger legnyugatibb része Spanyolország és Afrika közt). Az évente 4,5 milliméter sebességgel mozgó afrikai kőzetlemez itt találkozik az ibériai-mikrolemezzel. Egy nemzetközi kutatócsoport a Geology folyóiratban számolt be arról a vizsgálatról, amelyben a Gibraltári-szoros környezetének geológiai jövőjét tárták fel.

Bolygónkon a kőzetlemezek az úgynevezett Wilson-ciklus szerint hol szuperkontinensekké állnak össze, hol pedig ezek feldarabolódásával egy, a jelenlegihez hasonló köztes állapot uralkodik. Egy-egy ilyen ciklus több százmillió évig tart. A legutóbbi szuperkontinens a Pangea volt, amelyet a mai Csendes-óceán elődje, a Panthalassza-óceán vett körbe, s a feldarabolódásakor az Atlanti-óceán medencéje megnyílt.

A Csendes-óceánt jelenleg is körbevevő hatalmas alábukási zóna, vagyis a csendes-óceáni tűzgyűrű azt is jelenti, hogy ez az óceán be fog zárulni egykor. Az Atlanti-óceánt nem veszik körbe efféle alábukó lemezhatárok, mindössze két rövidke szakaszán van alábukás: a karibi-térségben a Kis-Antillák kelet felé kitüremkedő szigetívénél, valamint az antarktiszi régióban a Scotia-ív mentén. Ez utóbbi is egy vulkánokból álló szigetívet alkot, ami a karibihoz hasonlóan nyelvként nyúlik nyugat felől az Atlanti-óceán déli végébe. Egyelőre nincs azonban az Atlanti-óceán keleti peremén ezekhez hasonló alábukás, ám a helyzet geológiai értelemben nem tart már sokáig.

Ahhoz, hogy beindulhasson az alábukás, nehéz, a mélybe nyúló kőzetlemez-tömbre van szükség, ami magával rántja az elnehezülő óceáni kéreg peremét. Az Atlanti-óceán peremén ugyan már igencsak elnehezült a lemezszegély, ám egyelőre még tartja magát, a két meglévő kis régiótól eltekintve. A keleti medencébe egy hasonló „nyelv” készül belógni, ám egyelőre még Gibraltár határt szab neki. Gibraltár és az Alborán-tenger alatt azonban ott van az a kőzetlemez-tömb, ami már cibálja lefelé az óceáni lemez peremét. A helyzet igencsak hasonlít ahhoz, ahogyan az Antilláknál és az Antarktisz térségében is kialakult az alábukó régió: még a kréta időszakban vándoroltak át a Csendes-óceánról az Atlanti-óceánra ott, ahol csak egy szűk kis földhíd jelképezte a kontinenseket.

A Gibraltári-szoros ehhez rendkívüli módon hasonlít, bár ma nincs szárazföldi kapcsolat itt Afrika és Európa közt, egy jobb úszónak nem jelentene akadályt a táv. Itt a Földközi-tenger medencéjéből vált át az Atlanti-óceán medencéjére az alábukás, és jelenleg épp e folyamat elején járunk. A geológusok számára ez hatalmas lehetőséget jelent, mivel így megfigyelhető egy olyan folyamat, amely egyébként nem hagy maga után nyomokat.

A gibraltári-ív kapcsán sokat vitáztak már a szakemberek – vajon itt egy egykor megkezdődött, ám leállt alábukásról van-e szó, vagy még ma is aktív a helyszín? A friss kutatás a második lehetőség mellé állt: a gibraltári alábukási zóna aktív, csak jelenleg épp lassú fázisban „üzemel”. Ez a lassulás annak köszönhető, hogy az a mélybe nyúló tömb, aminek a feladata az alábukást életben tartani, igencsak keskeny. A kutatók modellszámításokat végeztek, amelyekből kiderült, hogy még mintegy 20 millió éven át tart ez a lassú szakasz, majd az alábukási zóna áttör az Atlanti-óceán területére, és begyorsul az előrenyomulása. Ezzel elkezdődik az a folyamat, amelynek a végén az Atlanti-óceán bezárul, s a kontinensek újra egy hatalmas szuperkontinenssé állnak össze. Ezzel a Wilson-ciklus újabb szakasza indulhat be.

Annak, hogy a Gibraltári-szorosnál aktív az alábukás, a földrengések szempontjából van nagy jelentősége. Bár a tűzgyűrű rengéseihez képes jóval ritkábban, de itt is előfordulhatnak katasztrofális nagyságú rengések. Gondoljunk például az 1755-ös lisszaboni rengésre!