Gyarapodott az Uránusz és a Neptunusz családja

Egy Uránusz- és két Neptunusz-holdat sikerült felfedezni, az Uránusz esetében 20 éve nem volt példa ilyenre.

Az Uránusznak az új felfedezéssel 28-ra, a Neptunusznak 16-ra nőtt az ismert holdjainak száma, az eredmények a Carnegie Tudományos Intézet világhírű holdvadásza, Scott S. Sheppard és kollégái munkájának köszönhetőek. „E három új hold a leghalványabb a valaha földi teleszkópokkal e két jégóriás bolygó körül találtak között. Speciális képfeldolgozással sikerült őket felfednünk a felvételeken” – mondta el a csillagász.
Az Uránusz újonnan felfedezett apró holdja (nyitóképünkön sárga nyíl jelzi) a S/2023 U1 nevet viseli egyelőre, alig 8 kilométeres átmérőjű, és 680 nap alatt kerüli meg az Uránuszt. Ha majd nevet kap, akkor a hagyományoknak megfelelően valamely Shakespeare-mű szereplője után keresztelik majd el.
A holdacskát először 2023. november 4-én pillantotta meg Sheppard, a chilei Las Campanas Obszervatóriumban lévő Magellan-óriásteleszkóppal. Az ilyen felfedezések esetében egy megfigyelés nem elegendő, igazolni kell, hogy valóban a kérdéses bolygó körül kering az új égitest. Ezért egy hónappal később megismételte a keresést, és sikerült ismét rábukkanni az új holdacskára. Ezt követően a NASA JPL munkatársainak segítségével sikerült még korábbi, 2021-es, mind a Magellan-, mind a hawaii Subaru-teleszkóppal készült felvételeken is kimutatni a hold jelenlétét.
A Neptunusz újonnan felismert holdjai közt a fényesebbiket szintén a Magellan segítségével azonosította Sheppard, a másik, extrém módon halványat pedig a Subaru-teleszkóp mutatta meg (mindkét esetben 2021 szeptemberében) a kutatónak és a vele dolgozó kollégáinak. A fényesebbik Neptunusz-hold esetében három későbbi, utánkövetéses megfigyeléssel igazolták, hogy valóban egy eddig ismeretlen holdról van szó. A halványabbik holdat csak egészen kivételes körülmények közepette lehetett ismételten megfigyelni, ehhez szintén Chile volt a helyszín, azonban ezúttal a Gemini Obszervatórium és az ESO 8 méteres VLT távcsöve segített. Azonban ehhez nagyon nagy szükség volt Marina Brozovic és Bob Jacobson (NASA JPL) munkájára is: ők modellezték a hold keringését és jelezték előre, hogy merrefelé kell keresni az utánkövetés során.
A fényesebbik Neptunusz-hold egyelőre S/2002 N5 jelzést kapott, ez az égitest „nagy”, kb. 23 kilométeres átmérőjű, és mintegy 9 évig tart, míg egyszer körbejárja a jégóriást. A halványabbik az S/2021 N1 jelzésű, 27 év alatt, és kb. 14 kilométeres átmérővel járja körbe a Neptunuszt. Mindkettő a görög mitológia néreiszei (tengeri nimfái) közül kap majd egy-egy nevet.
Mindegyik égitest hivatalos felfedezéséhez több tucatnyi, egyenként 5 perces fotóra volt szükség, amelyeket azután összegezve felerősíthették a nagyon halvány égitestek fénypontjait. E rendkívül munka- és időigényes, a világ legnagyobb teleszkópjaival elvégzett feladat tette csak lehetővé, hogy minden eddiginél több részletre sikerüljön rálátni az Uránusz és a Neptunusz körül. Mivel a holdacskák a háttérben lévő többi objektumhoz (csillagok, galaxisok) képest gyorsan elmozdulnak, ezért a kész fotókon azután ezek az objektumok csíkokként jelennek meg, míg a holdacska maga pontszerű.
Mindhárom hold igen elnyúlt pályán, és a bolygója többi holdjától eltérő síkban kering, ez pedig arra utal, hogy befogott égitestekről van szó. Mindhárom holdacskáéhoz hasonló pályájúak találhatóak a két jégóriás körül keringők közt, így feltehetően ezek egy egykori nagyobb, ám feldarabolódott égitest darabkái lehetnek. Valószínű, hogy számos, a most leírtaknál is apróbb törmelék is kering a bolygók körül, amelyeket azonban a technikánkkal nem tudunk megfigyelni.
E holdak segítségével azonban talán sikerülhet részleteiben feltárni, mi is zajlott a Naprendszer korai időszakában, amikor ezeket a holdakat is megszerezték a bolygók. Az újonnan felfedezett holdakat pedig, az egyelőre távoli tervként létező Uránusz- és Neptunusz-küldetések során, talán majd közelről is megfigyelhetjük egyszer.