Alig van már valami az Aral-tóból

Az 1920-as években kezdett romlani a helyzet az Aral-tó környezetében. A tóba torkolló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja az ókor óta elősegítették a száraz éghajlatú közép-ázsiai területen a kertészkedést, gyümölcstermesztést. Azonban a Szovjetunió létrejöttével a tó környéki sivatagos terület új célt kapott: a gyapottermesztés központjává vált, azt pedig talán tudjuk, hogy a gyapot nagyon vízigényes növény. A tájátalakítást, a folyókból elvezetett rengeteg vizet fokozatosan érezte meg az egykori kiterjedt mocsárvilágnak is otthont adó tó környezete.

Geológiai értelemben véve az Aral-tó fiatalnak mondható, mintegy 139 ezer éve jött létre, a térség tektonikai változásai hatására a tónak otthont adó mélyedés. Elsőként a Szir-darja vize folyt ide, majd a jégkor utolsó néhány tízezer évében az Amu-darja irányváltozásai során szintén e mélyedésbe vezette a vizét. Bár az utóbbi 2000 évben is voltak természetes vízszintváltozásai a tónak, azok nem haladták meg a 4 métert (a tó maximális mélysége 65 méter volt egykoron). A mezőgazdálkodás miatt elvont vízmennyiség tovább csökkent a klímaváltozás hatására, a melegebbé váló nyarakon fokozódik a párolgás.

A tó kiszáradása egy másodlagos veszélyforrást is tartogat: az egykori agyonvegyszerezett szovjet mezőgazdaságból származó toxikus maradványok a tómederben felhalmozódtak, azonban a víz eltűnésével a szél bármikor felkaphatja ezt a mérgező és sóval teli portömeget.

A Copernicus Sentinel-2 műholdja 2024. március 1-jén készített friss felvételt a tó maradványáról, és ezt a 2016 tavaszi képpel össze is hasonlíthatjuk, ez nyitóképünk.  Valószínűleg nem sok remény van már a tó „feltámasztására”.