Még több holdrengés

Nemrégiben 22 ezer újabb holdrengés adatát sikerült kibányászni az Apollo-korszakban telepített szeizmométerek méréseinek adathalmazából. A kibányászást szinte szó szerint lehet érteni, ugyanis olyan rengésekre találtak rá, amelyeket eddig elrejtett az adatokban lévő zaj. A speciális zajszűrést követően tehát már összesen 35 ezer holdrengésről tudunk, és ez alapvetően változtatja meg mindazt, amire következtetni lehet belőlük. A kutatásról az 55. Hold- és Bolygótudományi konferencián számolt be a Tokiói Egyetem szeizmológus-bolygókutató szakembere, Onodera Keiszuke. A felfedezést a Science ismertette.

Az elsődleges tanulság a felfedezésből az, hogy a Holdunk szeizmikusan aktívabb lehet, mint gondoltuk – ennek pedig az ottani emberi tevékenységre is hatása lehet. A kutatási eredmény hamarosan megjelenhet a Journal of Geophysical Research folyóiratban.

Az Apollo-korszakban kétféle típusú szeizmométert helyeztek el a Hold felszínén, az egyik a hosszú periódusú rengéseket volt képes érzékelni, a másik pedig a gyorsabb rázkódásokat. Ez utóbbi rengeteg olyan zajt is rögzített, amelyeket a holdi nappal-éjszaka váltakozása okozott, valamint számos rádiós zavart is, amelyeket az 1980-as évek technikájával még nem lehetett kiszűrni. Ezek miatt évtizedekig porosodtak ezek az adatok. „Szó szerint rájuk se nézett senki” – mondta el Onodera Keiszuke.

A Texasi Egyetem ma már nyugdíjas szeizmológusa, Yosio Nakamura, aki annak idején az Apollo-programban is dolgozott, elmondta, hogy már régóta gyanította, hogy az adatok közé rejtve rengeteg rengés lehet még. Igazából neki köszönhető, hogy egyáltalában megvannak még ezek az adatok. Amikor az Apollo-programot követően, 1977-ben a NASA kikapcsolta (távirányítással) ezeket a holdi műszereket, a rengeteg begyűjtött adattal se kívántak foglalkozni. Ekkor jött a Skylab majd az űrsiklók programja, és már nem volt érdeklődés a Hold iránt. Nakamura azonban eltette azt a kb. 12 ezer mágnesszalagot, ám amikor az 1990-es években magnókazettákra szerette volna másolni, nem kapott rá pénzt a NASA-tól, arra hivatkozva, hogy már mindent tudnak, ami azokból az adatokból kinyerhető. Végül a Japán Űrügynökség (JAXA) nyújtott támogatást a másolásokhoz.

Nemrégiben azonban feléledt az érdeklődés, és ismét Nakamura volt az, aki segítséget nyújtott: a NASA számára megteremtette a lehetőséget az adatok digitalizálására. Az így kapott adatokat fésülte azután át Onodera Keiszuke. Nem is a rengések kigyűjtése volt a megterhelő, hanem az, hogy minden egyes rengés esetében ellenőrizte, valóban megfelelnek-e az adatok egy holdrengéstől elvártaknak.

A holdrengéseket két fő kategóriába lehet sorolni: az egyik a felszínt bombázó meteoroidok keltette rezgés (mivel a Holdnak nincs légköre, ott elégni se tudnak ezek a kisebb-nagyobb szemcsék); a másik pedig az árapályerők miatt nagy mélységben kialakulók. Most azonban néhány tucatnyi olyat is találtak, amelyek se nem túl mélyről, se nem a felszínről erednek, hanem mintegy 10 kilométerrel a felszín alól. Korábban, a másik szeizmométer adataiban 28 effélét találtak, köztük volt a legerősebb, 5,5 magnitúdós holdrengés is. Ezek az újak ugyan nem ilyen erősek, ám egy független vizsgálat szerint is ugyanabba a csoportba tartozhatnak. Ezek a közepes mélységű rengések a Hold belső szerkezetéről is árulkodhatnak.

Korábban úgy vélték, hogy e rengések a holdfelszíni törésekhez kötődnek, ám az új adatok az mutatták, inkább az egykori magmabenyomulásokhoz lehet közük. Ezeket a benyomulásokat, amelyek során a Hold mélyéből a holdkéregbe magma érkezett (ám az nem érte el a felszínt) még a GRAIL nevű, gravitációs méréseket végző holdmisszió ismerte fel, úgy tíz évvel ezelőtt. 

A most felismert sajátosságokat a közeli jövőben a Hold túlsó oldalán telepítendő szeizmométer igazolhatja majd.