Alig tudunk valamit a kanadai vulkánokról

Az USA nyugati partvidékének vulkánjairól hallottunk, ha mást nem, a Mt. St. Helens 1980-as hatalmas kitörését ismerjük. Akiket érdekel a geológia, az bizonyára azt is tudja, hogy a nyugati partok menti alábukó kőzetlemez hatására jöttek létre a Cascade-hegység tűzhányói az USA-ban, azonban hasonló Kanada nyugati partjának geológiai helyzete is. E régió is a csendes-óceáni tűzgyűrű része. Miért nem hallottuk a kanadai vulkánokról?

Kanadának 54 olyan tűzhányója van, amelyek a holocénban (vagyis a jégkor végét követően, az utóbbi 11 ezer évben) mutatott valamiféle aktivitást. Ez azt is jelenti, van esélye annak, hogy kitörhetnek a belátható jövőben is. A becslések szerint bármely évben 1 a 200-hoz az esélye egy kanadai vulkánkitörésnek az ismert korábbi események alapján. Egy nemrégiben publikált kutatás során kanadai földtudományi szakemberek vizsgálták meg az ország 28 vulkánját olyan módszerrel, amelyet az USA Geológiai Szolgálata fejlesztett ki két évtizeddel ezelőtt. A vizsgálatról az EOS földtudományi hírportál számolt be.

Amikor 2005-ben az USA vulkánjai estek át e felmérésen, kiderült, hogy közel a harmadukon nincsenek megfelelő mérőműszerek, amelyekből jó előre kiderülhetne, ha változik a hegy viselkedése. A felmérés után szerencsére nagyléptékű fejlesztések következtek, így azok a vulkánok, amelyek környezetében emberek is élnek, ma már állandó mérések alanyai.

A kanadai vizsgálatból az derült ki, hogy számos fontos információ hiányzik mind a 28 vulkán vizsgált esetében. A felmérés most világszinten összehasonlíthatóvá tette a kanadai tűzhányókat a veszélyességük szerint.

A kanadai kutatók azt mérték fel, milyen esélye lehet az egyes vulkánokon a lávafolyásoknak, robbanásoknak, földcsuszamlásoknak-sziklaomlásoknak. Ezeket minden esetben azzal együtt vizsgálták, hogy vajon érinthetik-e a lakosságot, vagy okozhatnak-e gazdasági károkat. Az eredmények szerint két, Brit Columbiában lévő hegy kapott kiemelten veszélyes besorolást: a Mt. Garibaldi, illetve a Mt. Meager. Ezek ugyanahhoz a vulkáni rendszerhez tartoznak, mint az USA-ban lévő testvéreik, a Mt. Rainier vagy a Mt. St. Helens, ám ennek ellenére is veszélyesen keveset tudunk róluk.

Gyakorlatilag egyetlen kivétellel – ez a Mt. Meager – csupán a szeizmológiai hálózat árulhat el bármit e hegyekről, de még a földrengésmérő eszközök sem a hegyeket vizsgálják, pusztán azok ilyen-olyan földrajzi közelségében vannak. A Meager, amely a legveszélyesebbek egyike, csak olyan műszerezettségű, amellyel az elhanyagolható veszélyt jelentő hegyeket illene megfigyelni, így itt is rengeteg a fejleszteni való még.

A helyzet persze nem kizárólag Kanadára jellemző. A vulkáni veszélyek felismerése és megértése egy folyamat, ahogy az is, hogy mennyiben tudjuk vizsgálni őket műszereinkkel. Ha a mostanihoz hasonló felmérések eredményei apránként elvezetnek a megfelelő megfigyeléshez, az hatalmas segítséget jelent egy krízishelyzetben. Élő példa erre a jelenlegi izlandi kitörések helyzete, ahol az ország nemcsak kiváló szakemberekkel, de nagy tapasztalatokkal és kimagasló mérési rendszerrel is rendelkezik, s ennek köszönhetőn lehet minimalizálni egy kitörés okozta károkat.

Azonban, míg Izlandról az ovisok is tudják, hogy teli van vulkánokkal, addig Kanadáról ez abszolúte hiányzó információ. Sokszor még a vulkánok közvetlen közelében élőknek sincs fogalmuk arról, hogy a szomszédjuk egy tűzhányó, mindössze egyetlen kitörés emléke él a helyi őslakos szájhagyományban.

Kanadában nincsenek tehát aktív emlékei a kitöréseknek (az USA ebből a szempontból „szerencsés”, hisz ott van a szinte folyamatosan aktív Hawaii vagy Alaszka). Ám, mivel világszerte egyre többen és többen élnek vulkáni veszélyek árnyékában, fontos feladat meggyőzni arról a döntéshozókat, hogy költsenek a vulkánok megfigyelésére.