Színpompás világ tárul fel Erdély elhagyott bányáiban

Vérvörös, extrém savas vízzel kitöltött vágatok, lépteink súlya alatt elporló sínek, csipkésre mart csillék, düledező ácsolatmaradványok, az orrban megülő nehéz, kénes levegő. A felszín zöldellő erdőiből és napsütéses tájból a felhagyott bányabejáraton belépve merőben más világ fogad minket.

A bányászat egykoron nemzetek életét és gazdaságát határozta meg, virágzó bányavárosok nőttek ki a semmiből, csupán a föld kincseire támaszkodva, családok tízezreit tartotta fenn a kitermelt nyersanyag. Mára mindez a feledés homályába vész, a jelenkor embere számára a bányászat inkább negatív fogalom, a rombolás, környezetszennyezés mementójaként megmaradt tájseb.

Van azonban egy másik oldala is a magukra hagyott bányáknak: az az átalakulás, színpompás átváltozás, ahogy a természet ismét birtokába veszi azt, amit az ember hátrahagyott.

Abban az esetben, ha a művelés felhagyásával nem válik a savasodást megakadályozó, tömedékelőanyagokkal való feltöltés vagy berobbantás áldozatává, néhány év, évtized leforgása alatt jelentős változásokon megy keresztül egy föld mélyébe vájt vágat. A természet alkotta barlangoktól eltérően a mesterséges bányavágatokat sok esetben szükséges ácsolattal biztosítani, hogy stabilizálják a főtét (plafont), kizárják az omlás veszélyét.

A bányászat felhagyása után a fém ácsolati elemeket gyakorta visszarabolják, míg a fa elkorhad, ami a biztosítás nélkül maradt falak omlásához vezethet. Az omlások által elgátolt, elzárt részek szellőzése megszűnik, az ott zajló kémiai és biológiai folyamatok révén különböző, egészségre ártalmas gázok dúsulhatnak fel, de az is előfordul, hogy az oxigén szintje nem éri el a gerincesek életfeltételeihez elegendő szintet.

Lássuk, mi történik néhány év, évtized leforgása alatt egy egykor üde, szulfidos ércesedést feltáró vágattal: a csillogó ércásványok – pirit, kalkopirit, galenit, szfalerit – oxigén és víz hatására látványos másodlagos ásványokká, szulfátokká alakulnak. A falakból kunkorodó gipszvirágok nőnek, a plafonról méteres hosszúságú, hajszálvékony, törékeny és selymes szállakként lógnak alá a halotrichitek. Másutt a vöröses-narancsos falakkal mesebeli komplementer színeket adnak a palackzöld melanterit „cseppkövek”.

Az ásványi átalakulásokat a savas környezetet kedvelő extremofil kénbaktériumok segítik, gyorsítják. Számukra a vas vagy mangán oxidálása adja a sejtjeik felépítéséhez szükséges elemeket, és ebből nyerik az életükhöz nélkülözhetetlen energiát. A működésük révén keletkező kénsav erősen savanyú, pH 1-4 es közeget hoz létre. Az olykor ruganyos „cseppkövekre” emlékeztető baktériumtelepekről lecsöpögő kénsav minden útjába kerülő fémet csipkésre, porhanyósra korrodál.

A bányavágatokban felgyűlt, az oldott vastól a mélybarna színűn át a vérvörösig változó, savas kémhatású víz, illetve a korhadozó ácsolatmaradványok helyenként többméteres baktériumkolóniákat és penésztelepeket táplálnak. Szintén bakteriális hatásra képződnek a bányavízből kivált mikrokristályos, függő vagy állócseppkövekre emlékeztető barnás, olykor feketés ferrihidritből álló vasoxid telepek.

A képek Észak-Erdélyben, Máramaros megyében, a Lápos-hegységben található Erzsébetbányát (Băiuţ) éltető réz-ólom-cink-, valamint aranyat és ezüstöt adó ércbányákban készültek.  A térség történelme és bányászata egészen a középkorig nyúlik vissza, ám a fotókon látható állapotok csupán a 2006-os bányabezárásoktól eltelt közel 20 év eredményei.

Hazánk felhagyott ércbányáiban a Nagybörzsönyben és a Mátrában hasonló diverzitású élő és élettelen világ jött létre a bányászat felhagyásával.

Írta és fényképezte: Berentés Ágnes