Felkapaszkodtunk a pokol szájához
Az elképesztően változatos és gyönyörű azori São Miguel szigetén jártunk.
Mintegy 1500 kilométerre Lisszabontól és 3000 kilométerre New Yorktól, az Atlanti-óceán közepén jártunk, a kaldera peremén vezető utat emberfej nagyságú hortenziák szegélyezték. A kilenc lakott szigetből álló Azori-szigetek legnagyobbikának, São Miguelnek a nyugati szerpentinjein kapaszkodtunk fel, hogy az európai, észak-amerikai és afrikai kőzetlemezek találkozásánál, a Terciera-hasadékhoz kapcsolódó vulkanizmus során létrejött területet körbejárjuk.
A pokol száját kerestük éppen.
São Miguel kialudt tűzhányói a sziget gerincvonala mentén helyezkednek el, míg a hegyeken vad, szubtrópusi erdő nő, addig a krátereket csillogó vizű tavak töltötték fel, ezekre nyújtott tökéletes kilátást a Miradouro da Boca do Inferno, azaz a pokol szája is.
A Kék- és a Zöld-tó legendája
Sűrű köd szállt le a Sete Cidades rétegvulkánon, a GPS szerint már kétszer elhaladtunk amellett a parkoló mellett, ahonnan az út a Boca do Infernóhoz vezetett, de mindig eltévesztettük az irányt, az orrunkig sem láttunk. Bár mielőtt elhagytuk a vendégházat, az időjárás kiszámíthatatlansága miatt megnéztem a spotazores.com oldalt, ahol élő webkamerán lehet tájékozódni a látási viszonyokról. Fél óra kocsikázás után a tipp már teljesen hasztalannak bizonyult.
Harmadik próbálkozásra végre letettük az autót, és elindultunk a kijelölt táblák mellett a Lagoa do Canárió felé. Összehúztam magamon az esőkabátot, a párás levegő szitálni kezdett, a vörös földutat a tegnapi eső sártengerré változtatta.
A Sete Cidadest három robbanás alakította összetett kalderává, és a későbbi kitörések tovább formáltak a felszínén. A hátramaradt kráter 856 méter magas, falai közé egy aprócska falu, az azonos nevű Sete Cidades fészkelte be magát, a vulkáni kürtőben pedig két csodaszép tó, a Lagoa Azul és a Lagoa Verde képződtek.
Születésükhöz természetesen legendák is kapcsolódnak.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy, szigorú király, aki szeretett felesége halála után minden figyelmét egy szem lányának, Antíliának szentelte. A bájos kislányból gyönyörű nő cseperedett, akinek a szívét egy helyi pásztorfiú rabolta el.
A két fiatal titokban találkozgatott ott, ahol ma a két tó közötti híd ível át. A titkos légyottoknak az vetett véget, amikor Antília jegyes korúvá érett, és apja egy rangban megfelelő, gazdag ifjút választott lánya hitvesének. A menyegző előestéjén Antília az utolsó, titkos légyottra sietett: a pásztorfiúval találkozott, hogy még egyszer megölelje.
A végső búcsú pillanatában az elválasztott szerelmesek oly keservesen zokogni kezdtek, hogy a hercegnő gyönyörű kék szeméből és a pásztor legény zöld szeméből alábukó könnycseppek lassacskán két tóvá duzzadtak. Bár a fiatalok soha többet nem találkozhattak, de a Lagoa Azul és a Lagoa Verde a mai napig emlékszik a történetükre.
A sziget legszebb pontja
A Kanári-tavat magunk mögött hagyva óriásra nőtt ciprusliget alatt sétáltunk, amibe hatalmas levelű páfrányok keveredtek. Ahogy ráléptem a nedves fűre, tömény földszag szállt fel, a moha olyan sűrűn fedte a fák törzsét, hogy szinte nem lehetett látni a kérgüket.
A köd lassan teljesen felszállt, a napnak ereje lett: jól mondják a helyiek, itt 24 óra leforgása alatt lezajlik a négy évszak.
A jó 15 perces séta után a széles ösvény végül összeszűkült, már csak kettesével lehetett felkaptatni a tavak felett elterülő természetes teraszra. Néha meg-megálltam, hogy lepillantsak, a lábam alatt hullámzó gyepen tehenek legeltek.
A kiépített korlátokhoz érve egy lélek sem volt rajtunk kívül. Ráléptem a hegygerincre, és elindultam a felhők felé, a semmibe.
A kilátó végén eltűnt a horizont, és beleolvadt a tengerbe. A 730 méteres tengerszint feletti magasságban, fák nélkül már erősen fújt a szél, mélységes csend ült a tájra, a pokol szája pedig türelmesen várta, hogy a faerkélyhez érjek.
São Miguel legnépszerűbb pontja a vulkánkitörések miatt kapta a nevét, a miradouróból rá lehetett látni Sete Cidades apró makettházaira és a tavakra is. Átmásztam az erkély alacsony korlátján, és kisétáltam a pokol peremére. Madarak cikáztak az égen, a mélyben csillogó Lagoa de Santiago víztükre olyan sima volt, mint egy kifeszített vitorla.
Sete Cidades falucskában, ahogy az egész szigeten, a telepesek már a 15. században eltávolították a sziget természetes növénytakaróját. Kezdetben a termékeny, vulkanikus talajon főként kukoricát, búzát és dohányt termesztettek, ma szinte mindenütt marhalegelőket látni. A kontinentális Portugáliában fogyasztott tej 25%-a ugyanis az Azori-szigetekről származik, míg az ország marhaállományának 14%-a a szigetek valamelyikén él.
Hortenzia, a sziget jelképe
São Miguel egész területén, de különösen a nyugati oldalon, külön látványosságnak számít a kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla), hiszen teljes pompájában mindenütt megél. Több mint 200 éve termesztik, azóta, hogy a francia botanikusok behozták Japánból, mint dísznövényt, és azért ennyire különleges, mert az Azori-szigetek gazdag történelmének és kultúrájának a szimbóluma is egyben.
A bokrok június harmadik hetétől egészen szeptemberig ontják a dús virágaikat, és magasságuk akár a 1,5 métert is elérheti. Színeik is nagyon változatosak, a talaj kémhatásától függően a fehértől a vörösig, lilától a kékes változatokig találkozunk velük.
A hortenzia jelentése országonként eltérő, míg Japánban a szívből jövő érzelmek, a hála és bocsánatkérés kapcsolódik hozzá, addig Európában az arroganciát szimbolizálja, sőt sokáig nagy szirmaikkal és szemet gyönyörködtető formájukkal a hiúságot és a kérkedést is megtestesítették.
Ám bármennyire szépek is, a portugál biológusok nem örülnek annak, hogy a Hydrangea macrophylla ennyire elterjedt, hiszen invazív fajról van szó, amely kiszorítja a helyi flórát.
A mérsékelt klímát és a nedves talajt kedvelő bokor tökéletesen jól érzi magát az Azori-szigeteken. A szigetlakók ma már egy teljes üzletágat építettek a virágra, betakarítják, megszárítják és nagy részüket közel 30 éve Németországban, Spanyolországban és Olaszországban értékesítik.
Le a kalappal, itt a Webb-űrteleszkóp képe a Sombrero-galaxisról
Az Androméda-köd után talán a legismertebb galaxis a Sombrero, amely nevét a széles karimájú mexikói kalapra emlékeztető alakjáról kapta.
Komposztáljunk: ma van a talaj világnapja
2024-ben a komposztálás jelentőségére hívja fel a figyelmet az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) a talaj világnapján, december 5-én.
2011 óta nem volt ilyen hideg novemberünk
Az év tizenegyedik hónapja kifejezetten hideg és száraz volt.
Nem sikerült megállapodni a műanyagszennyezés korlátozásáról
Megállapodás nélkül ért véget az ENSZ tárgyalása, egyes országok nem akarják korlátozni a műanyagtermelést.
Térképen fedeztek fel jelentős tornádó sebhelyet
Ausztráliában ugyan nem kivételes a tornádók kialakulása, a lakatlan, mindentől távoli sivatagi területen azonban nem sok szemtanúja lehetett az eseményeknek.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
