Már az űrből is felmérhető a tengerparti műanyag

Az ausztrál RMIT Egyetem kutatói fejlesztették ki azt a távérzékelési módszert, amelynek segítségével több száz kilométeres magasságból is felismerhető, ha a partra műanyagot hordott ki a tenger. A legújabb eredményeket a Marine Pollution Bulletin folyóiratban tették közzé.

A nagy kiterjedésű műanyag szemétből álló úszó szigeteket már jó ideje tudjuk követni műholdjaink segítségével, mint például a Franciaország háromszorosát kitevő csendes-óceáni nagy szemétszigetét. Az ehhez alkalmazott módszerek azonban nem alkalmasak arra, hogy a partokra kisodródott szemetet meglássuk vele. Az újonnan kifejlesztett módszer azonban rálát a partokon heverő műanyagra is, így meg lehet szervezni a takarítási akciókat e felvételek alapján.

Jelenleg évente 10 millió tonna műanyag jut az óceánokba, az emberi tevékenység, hanyagság következtében, 2030-ra a becslések szerint ez elérheti a 60 millió tonnát is. A partokra sodródott szemét ugyanolyan negatív hatású az élővilágra, mint a vízben lebegő: élelemnek nézhetik, belegabalyodhatnak, vagy épp csapdába eshetnek benne.

„A távoli szigetek partjain található a legtöbb műanyag, emellett Észak-Ausztrália partjain is egyre több a plasztik és az elhagyott halászfelszerelés” – magyarázta a kutatást vezető Dr. Jenna Guffogg. A kutató hozzátette, ha nem távolítjuk el a partokról ezt a szemetet, akkor az hamarosan mikroműanyaggá válik és örökre a természetben marad. Eddig e legtávolabbi helyek megtisztítása pont a technológiai akadályok miatt maradt el.

A kutatók a BPDI, vagyis a parti műanyagtörmelék index száma segítségével határozzák meg, mennyire szennyezett egy adott partszakasz. Az indexet a műholdas mérések során, a felszínről visszavert a fény különböző hullámhosszain kapott adatokból számítják ki.

A WorldView3 műhold napszinkron pályán, 617 kilométeres magasságból végzi a megfigyeléseket, igen nagy felbontással. A kifejlesztett módszert tesztelték is, az ausztrál partokra a mérések miatt 14 helyszínre kihelyezett, kb. 2 négyzetméteres területű „műszemét” segítségével. Ez a terület kisebb a műhold 3 négyzetméteres felbontásánál, ám így is megmutatkozott az egyes pixeleken a műanyagról visszavert fény jele.

A kutatók a BPDI mérésekkel minden más, korábbi módszernél sokkal precízebben ki tudták mutatni a műanyag jelenlétét. A kutatók szerint ez a módszer minden olyan helyen jobb az eddigieknél, ahol a műanyag és a víz együttesen jelen lehetnek, vagyis pont a parti környezetekre optimalizált. A kutatók a következőkben valós körülmények közepette is tesztelni fogják a módszert, vagyis ténylegesen távoli szigetek partjait vizsgálják át a segítségével.