Nem hunyt ki, csak szunnyad az Eifel

A németországi Eifel-hegység vulkánjai ugyan több ezer éve szunnyadnak, ám ez még nem jelenti azt, hogy örökre kihunytak volna.

Ha vulkáni veszélyekre gondolunk Európában, valószínűleg nem Németország lesz az első helyszín, amely eszünkbe jut. Nem szabad azonban alábecsülni a Rajna és a Mosel vidékét: 11 ezer évvel ezelőtt itt még kőzetolvadék tört a felszínre.
A vulkánokra ma leginkább azok a kerek tavak emlékeztetnek, amelyek legismertebbje a Laacher See. Ezek különös kitörések voltak, a mélyből feltörő magma nedvességgel, vízzel találkozva robbanásokban jutott a felszínre, répa alakú mélyedéseket hagyva maga után, amelyeket néha később tavak töltenek ki. E vulkántípust maarnak nevezzük, és hazánkban a tihanyi vulkán a jól ismert képviselőjük.
Az Eifel nyugati felén az elmúlt 65 ezer év során mintegy 70 kitörés történt.
11 ezer évvel ezelőtt az Ulmener Maar nevű vulkán jelezte a terület aktivitását legutoljára, az egykori krátert tó tölti ki, amelyet a robbanás során lerakódott vulkáni törmelékből felépült gyűrű vesz körbe.
Az Eifel-hegységet vulkáni régióját a geológiai közelmúltban volt aktivitása miatt figyelemmel kísérik a szakemberek, nemrégiben egy korábbi időszak méréseiből készítettek új adatelemzést német kutatók. A régió földrengéseinek több mint 35 év alatt gyűjtött adatait vetették alá a legmodernebb elemzési módszereknek, hogy ezzel a hegység alatt, a földkéreg mélyén fellelhető szerkezeti eltérésekre derítsenek fényt.
A földrengések segítségével a mélyben lévő, eltérő visszaverődést okozó rétegek kimutathatók, így egy kb. 100 kilométeres, ÉNy-DK irányú vonal mentén pillantottak le 40 kilométeres mélységig. Az új adatfeldolgozással minden korábbinál részletesebb információkat kaptak.
Ezek az információk pedig arról vallanak, hogy az Eifel-hegység alatt mindmáig vannak olyan területek a mélyben, ahol nem szilárdult meg teljesen az egykori kőzetolvadék, esetleg folyadékok vagy speciális, úgynevezett szuperkritikus állapotú (sem nem folyékony, sem nem légnemű) gázok tölthetik ki. Ezek a 10-30 kilométeres mélységben lévő régiók úgy helyezkednek el, mintha a szilárd kőzetrétegek közti teleptelérek (vízszintes közeli helyzetű telérek) volnának.
A teleptelérek úgy jönnek létre, hogy a felszínre törő magma oldalirányban behatol a kőzetek közé. Ha ezekben a telérekben az egykori olvadék részlegesen megőrizte képlékeny voltát, úgynevezett magmakása formájában, az azt is jelenti, hogy az érintett vulkánt nem szabad véglegesen kialudt vulkánnak tekinteni. (Ismét egy hazai vonatkozás: Dr. Harangi Szabolcs és kutatótársai hosszú ideje vizsgálják az erdélyi Csomád vulkánt, pont amiatt, mert itt is hasonló a geológiai helyzet.)
A friss vizsgálatok alapján feltételezett, részlegesen, maximum 10 százalékban olvadt kőzetrétegek azon vulkánok alatti régióban találhatók, amelyek a legutolsó kitöréseket produkálták a vizsgált területen. Ilyenek az Ulmener Maar (11 ezer éve) és a Pulvermaar környéke (15-33 ezer éve) egykori kitörési helyszínei. Ez arra utal a kutatók véleménye szerint, hogy az Eifel-hegység vulkáni területe csak szunnyad, nem tekinthető véglegesen lezárultnak a terület vulkáni fejezete.
Habár a 10 százalékos olvadék arány nem sok, ha csak egy-egy telért vesznek számításba, akkor ez kb. 50 millió köbméternyi kőzetolvadéknak tekinthető. (Összevetésül: az izlandi Reykjanes-félszigeten mostanában zajló kitöréssorozat nagyobb epizódjai során ömlik hasonló mennyiségű kőzetolvadék a felszínre.)
Mit jelent mindez az Eifel-hegység szempontjából? Semmiképp sem azt, hogy a belátható, közeli jövőben várható újabb kitörés e gyönyörű tájjal büszkélkedő, sűrűn lakott területen. Leginkább azt jelenti, hogy érdemes minél több és minél modernebb eszközzel vizsgálni azokat az európai vulkáni területeket, ahol a geológiai közelmúltban volt még aktivitás – ezek egyike csupán az Eifel.