A Tejútrendszer nyomai rejtőzhetnek a Földön

A Nap és vele az egész Naprendszer másodpercenként jó 200 kilométeres sebességgel száguld a Tejútrendszerben, annak középpontja körül, és mintegy 230 millió év alatt tesz meg egy teljes kört. Ezen útja során számos régión áthalad, amelyek valamiféle befolyással lehetnek arra, ami akár itt a Földön is lejátszódik.

Egy ilyen esemény nyomait tárta fel az a kutatócsoport, amelyet a Bécsi Egyetem vezetett. Az Astronomy & Astrophysics folyóiratban közzé tett eredményekben komplex összefüggéseket tártak fel az asztrofizikai, éghajlati és geológiai események közt.

A Naprendszer 14 millió éve a galaxisunk egy speciális területén haladt át, amelyet csak pár éve fedeztek fel a Gaia űrteleszkóp adatai segítségével. Ez, a Radcliffe-hullámnak hívott régió közel 9000 fényév hosszú, ám csak 400 fényév széles, gázokban gazdag terület, ahol számos, egymáshoz kapcsolódó csillagbölcsőde található.

Ezek egyike az Orion csillagkép területén lévő csillagkeletkezési régió, kiterjedt és komplex molekulafelhő, amelynek átszelésével most a szakemberek foglalkoztak. A friss kutatás voltaképp annak a munkának a folytatása, amelynek során magát a Radcliffe-hullámot is felfedezték.

Az Orion molekulafelhő, amelynek része számos jól ismert csillagköd is (mint a Lófej-köd, a Láng-köd vagy a nagy Orion-köd ), ha a kora esti égen még néhány hétig látható Orion csillagkép felé nézünk, megpillanthatjuk, honnan is érkezett a Nap a mostani helyére. Ahogy áthaladtunk e régión, a kutatók úgy vélik, összezsugorodott a helioszféránk, így jelentős mennyiségű kozmikus por érhette el a Földet.

A helioszféra az a terület, amelyet a Nap a mágnessége, a napszél révén óv a galaktikus környezettől. Egy nagy, elnyúlt buborékot képzeljünk el, amelyen belül a Nap hatásai érvényesülnek, és a kozmikus sugárzás zöme kívül marad. A mérete függ a naptevékenységtől is, és természetesen attól a külső környezettől is, amely éppen körbeveszi. Ha odakinn túlzottan is erős hatások érvényesülnek, akkor a buborék összenyomódik, és több sugárzás, több kozmikus porszemcse jut át e védőzónán.

Amikor e molekulafelhőn áthaladtunk, jelentősen megnőhetett a Földet érő kozmikus por, illetve a szupernóvákból eredő radioaktív izotópok mennyisége. Bár a mai műszereinkkel még nem tudjuk ezeket kimutatni, a jövőben lehetnek majd olyan érzékeny eszközök, amelyekkel rábukkanhatunk az üledékekben, kőzetrétegekben ezekre a nyomokra.

A kutatók számításai szerint a legvalószínűbb, hogy 14,8-12,4 millió éve haladtunk át a molekulafelhőn, ez pedig az az időszak, amelyet ma középső miocén zavar néven emleget a tudomány. Ekkor a korábban meleg klíma hirtelen hidegebbre váltott, egyelőre nem világos, hogy milyen okokból, és ez egy kisebb kihalási hullámmal is járt.

A kutatók azonban hangsúlyozták, hogy semmiféle oksági viszonyt nem tártak fel, csak az időbeli egybeesést vették észre.

Hozzátették, ahhoz, hogy a klímánkat befolyásolni tudja a kozmikus por, annak sokkal jelentősebb mennyiségben kellett jelen lennie annál, mint amennyit a jelen ismereteink alapján e területen áthaladva bolygónk kaphatott.

Azonban az bizonyos, hogy a Nap és vele a Föld is áthaladt ezeken a porban-gázban gazdag csillagkeletkezési régiókon, és ezt a felismerést a Gaia űrteleszkóp tette lehetővé. Ennek adatai alapján azután számos más tudományterület szakemberei is elkezdhetnek kutatni az esetleges összefüggések után. Az, hogy a most feltárthoz hasonló galaktikus régiók hatással lehetnek a klímánkra, nem új keletű elképzelés: 20 éve már született erről egy tanulmány amelyben a hógolyó-Föld időszakokkal hozták összefüggésbe ezt.