Minden korábbinál pontosabban sikerült megmérni az Uránusz tengelyforgását

A gázbolygók esetében távolról sem egyszerű megállapítani, milyen gyorsan forognak. A légkörük látható felszíne csak egy része a bolygónak, ez pedig nem ugyanúgy forog, mint a bolygó egésze – gondoljunk csak bele, hogy a légkör számos területén fújó igen erős szelek még eltérő irányokba is mozdíthatják ki a légkört.

Ezért, ha például egy felhő mozgását követik a csillagászok, azzal nem a bolygó forgását, csak az időjárást figyelték meg. Megoldást az nyújthat efféle esetekben, ha a bolygó mágneses terét figyelik.

Az Uránusz azonban még ezzel is igencsak feladja a leckét! A forgástengelye 98 fokkal eldőlt, gyakorlatilag végiggurul a pályáján, ám a mágneses pólusai a forgástengelytől is eltérnek, 59 fokkal. A mágneses tengelye azonban még véletlenül se megy át a bolygó középpontján, hanem nagyjából harmad bolygósugárnyira tőle.

Ennél nehezebb volna nagyobb káoszt elképzelni egy bolygón. A Voyager-2 annak idején a bolygó mágneses terét vizsgálva annak rádió tartományú kibocsátását tudta megmérni, amiből kiszámították a tengelyforgását.

Azonban ezekről az adatokról tudtuk, hogy pontatlanok, és minden rajtuk alapuló további számítás még inkább pontatlan lesz. Ennek hatására a Voyager-2 mérése után már jó másfél évvel 180 foknyi hibával lehetett csak behatárolni, hogy hol lehet a bolygó mágneses pólusa – ez az 1986 óta eltelt évtizedek során teljes káoszhoz, egymásnak gyökeresen ellentmondó adatokhoz vezetett.

Az új mérés azt mutatta, mintegy fél perccel hosszabb ideig tart egy nap az Uránuszon, mint eddig tudtuk: 17 óra 14 perc és 52 másodperc kell egy tengelyforgáshoz.

A Hubble-űrteleszkóp több mint egy évtizeden keresztül rendszeresen figyelte meg az Uránusz ultraibolya sarki fényeit, és ennek köszönhetően lehetett a korábbinál nagyságrendekkel precízebben kiszámítani a tengelyforgását.

Mivel a tengelyforgás adatain számos további mérés, megfigyelés is alapul, amíg pontatlanok voltak ezek a kiindulási adatok, addig a további mérések is pontatlanok lettek. Ezeket az eltéréseket a friss mérés ki tudta küszöbölni. A friss eredményekről a Nature folyóirat számolt be.

Az Uránusz sarki fényei jóval kaotikusabbak a mienknél vagy akár a Szaturnuszénál, így a megfigyelésük, és általuk az Uránusz mágneses terének megértése nagy kihívás. Viszont az efféle adatok elengedhetetlenek, ha a jövőben szeretnénk majd űrszondát küldeni, ami célzottan vizsgálja ezt az óriásbolygót.

Ha valaha sikerül egy ilyen küldetést eljuttatni az óriásbolygóhoz, akkor persze még precízebbé válhatnak ezek az adatok. A most alkalmazott mérési módszerrel pedig mindenféle olyan égitest tengelyforgása meghatározható, amelynek van mágneses mezeje és sarki fénye.