Lehet, hogy mégsem becsapódásokkal érkezett a vizünk?

Az általunk ismert élethez a víz nélkülözhetetlen, ám ennek ellenére se tudjuk, honnan kaptuk. Két fő álláspont ütközik: vagy már a bolygónk keletkezésekor megvolt minden hozzávaló, ami a mai vízkészlethez kell, vagy később, becsapódásokkal jutott a Földre.

Ahhoz, hogy e kérdésben az ellentét okát megértsük, két dolgot érdemes tudni. Egyrészt azt, hogy a Naprendszer a keletkezésekor két részre oszlott, a belső, melegebb részben számos illó anyag nem volt képes szilárd formát ölteni, ide tartozott a víz is, de számos más, illékony anyag is.

A külső, hidegebb részben azonban ezek kifagyhattak, szilárd jéggé állhattak össze. Ez azt is jelenti, hogy a belső bolygók születésük során egyszerűen kimaradtak a víz-ellátmányból, mivel az a meleg miatt egyszerűen elillant.

A másik ok az, hogy a bolygónk születése után egy ideig olyan forró volt, ha még lett is volna víz az alapanyagai közt, az ekkor elillant volna. Más adataink is vannak még, amelyek a földi víz későbbi eredetét támasztják alá, azonban az említett két tényező talán a legnyomósabb érv.

Az Oxfordi Egyetem kutatói egy nemrégiben az Icarus folyóiratban publikált kutatási eredményükben azonban arra jutottak, a vizünk mégis lehet egyidős a bolygónkkal. Ezt a kőzetbolygók építőanyagának maradványaként feltételezett egyik meteorit-típus, az ensztatit kondritok (E) vizsgálata alapján gondolják így a szakemberek.

Úgy találták, hogy az építőanyagok bőven elegendő hidrogént tartalmazhattak ahhoz, hogy abból a mai földi vízkészlet kialakulhasson. Ez pedig azt jelentené, hogy nem volt szükség a véletlenszerű meteorit- és kisbolygó-becsapódásokra az élet lehetőségét.

A kutatók egy antarktikai meteorit, a LAR12252 összetételét vizsgálták meg röntgen abszorpciós spektroszkópia (S-XANES) segítségével. A fő kérdés az volt, hogy mennyi a meteorit hidrogéntartalma – a hidrogén a víz építőköve. Korábban egy másik kutatócsoport már talált az ensztatit kondritokban hidrogént, de akkor nem lehetett megbizonyosodni arról, hogy az nem utólagos szennyeződés volt-e.

E képen láthatók a meteoritban lévő kondrulák, azok a kőzetgömbök, amelyekről a nevüket kapták.

Forrás: Wikimedia Commons

Az oxfordi kutatók abból indultak ki, hogy a meteoritban lévő kénhez kapcsoltan lehet jelen a hidrogén, ezért először szinkrotron segítségével feltérképezték a kéntartalmú vegyületeket benne. Amikor először vizsgálni kezdték a meteoritot, akkor annak kondrula nevű kőzetgömbjeit mérték fel (e gömböcökről kapták a nevüket a kondritok), mivel korábban ezekben találtak hidrogént.

Azonban nem bukkantak a nyomára – ám a szerencsés véletlennek köszönhetően az egyik kondrulán kívüli rész is belecsúszott az elemzett mintába. Ez pedig egészen apró, a milliméternél kisebb szemcsékből állt össze, és rendkívül nagy mennyiségben tartalmazott hidrogén-szulfidot.

A meteorit más részei, amelyek repedezettek voltak és a földi hatások miatt oxidáltak, nem nagyon tartalmaztak hidrogént. Ez pedig azt jelenti, nem túl valószínű, hogy földi szennyeződés volna az elemzett részen talált hidrogén. Mivel bolygónk az ensztatit kondritokkal azonos építőelemekből jött létre, összegyűlhetett az anyagában annyi hidrogén, amennyi a mai vízkészlethez kell. A kutatók szerint így a Marson és a Vénuszon is lehetett jelentős mennyiségű víz – ám jól tudjuk, hogy mára ez már rég elillant.

Azonban érdemes tudni, hogy a bolygónk a keletkezése óta irgalmatlanul sok hidrogént elveszített már. Jelenleg is másodpercenkét 3 kilónyi távozik a felső légkörünkből annak köszönhetően, hogy az ultraibolya sugárzás hatására a magasabb légköri rétegekbe jutó vízmolekulák elbomlanak.

A bolygó első, hidrogénből és héliumból álló légköre is elveszett, később ez ugyan jócskán lelassult a kezdetekhez képest, de továbbra is számtalan folyamattal távozott a bolygónk belsejébe zárt gáz, amely jórészt ismét csak megszökött légkörünkből. Ez a felfedezés nem adott választ a földi víz eredetére, pusztán arra nyújtott bizonyítékot, hogy lehetett az eredeti ősanyagban is jelentős mennyiségű hidrogén.

Bár ebben a kérdésben is szeretnénk ha valamelyik elmélet „győzne”, ez az emberi természetből adódó dolog, azonban nagyon könnyen elképzelhető, hogy a vizünk nem egy egyszerű forrásra visszavezethető. Bizonyára sokat segítene, ha több exobolygónál volnának adataink azok légkörében lévő vízről, ebben mind a James Webb-űrteleszkóp mérései segíthetnek majd, egyes esetekben pedig majd a Nancy Grace Roman-űrteleszkópé is. Ehhez nem ártana, ha a NASA működőképes maradhatna és tudná is üzemeltetni majd e két fantasztikus űrteleszkópot, amelyekre sajnos az amerikai kormány tudományellenes ámokfutásában szomorú végzet várhat.