Lassabban gyógyul majd az ózonlyuk a rakétaindítások miatt

Az ózonlyuk kialakulása óta szerencsére számos jó döntéssel megtanultunk vigyázni bolygónk élővilágának védőpajzsára. A CFC-gázok betiltásának hatására az ózonpajzs gyógyulni is kezdett, ám még nem érte el azt a szintet, amekkora e gázok alkalmazása előtt volt. A gyógyulás mértékébe rengeteg dolog beleszól az időjárástól a vulkáni tevékenységig, azonban van egy új emberi tényező is: az egyre gyakoribb rakétaindítások.

A sztratoszféra bolygónk légkörének alulról a második rétege, 15-50 kilométer közti magasságban. Az itt található ózon elnyeli a Nap káros ultraibolya sugarainak (UV-B) zömét – enélkül az élővilág a mai formájában nem létezhetne.

Egy új, az npj Climate and Atmospheric Science folyóiratban közzé tett kutatásban egy új-zélandi vezetésű nemzetközi csoport számolt utána, hogy a következő években várható rakétaforgalom milyen hatással lesz az ózonlyuk gyógyulására. E folyamathoz néhány évtizedre még szükség lesz, ám a számítások alapján úgy tűnik, kissé tovább tart majd a vártnál.

A rakétaindítások növekedése mögött elsődlegesen a sokfelől támadott, sok mindenre negatív hatású több ezres műholdcsordák feljuttatása áll. Ezek a műhold-konstellációk ráadásul folyamatos utánpótlást is igényelnek, mivel nem örök életű egy műhold sem.

Jelenleg több száz rakétaindításra kerül sor évente a világ számos pontján – bár a vezető e téren még mindig az USA. 2024-ben például 263 indítás volt, ám ha eléri e szám a kétezret, az ózon gyógyulására már lassító hatása lehet. Ennyi indításnál már 3 százalékos ózonmennyiség-csökkenést várnak a számítások alapján, és ez a légköri struktúráknak és áramlásoknak köszönhetően legnagyobb részben az Antarktisz felett összpontosul majd.

Amennyiben évi 900 körül maximáljuk a rakétaindításokat, az ózonra ennek már nem lesz káros hatása – ha a most használt leggyakoribb rakétákkal számoltak. Azt persze nem lehet tudni, hogy a jövőbeli, nagy erejű rakéták mikortól is fognak majd üzemelni, ám ezek lényegesen több üzemanyagot is használnak majd fel, így a helyzet változhat még.

Az se mindegy, milyen hajtóanyagot használ egy rakéta. A legnagyobb problémát azok jelentik, amelyek klórvegyületeket tartalmaznak, illetve korom termelődik az elégetése során. Fontos volna tehát ezek használatát korlátozni. Ilyenek elsődlegesen a szilárd hajtóanyagok, effélével üzemelt anno az űrsikló, jelenleg zömében katonai felhasználásúakat (ICBM) működtetnek velük, illetve pl. az Ariane-6 oldalsó gyorsítórakétái is szilárd meghajtásúak.

Ha sikerül teljes mértékben olyan hajtóanyagokra áttérni, amelyek nem bocsátanak ki ózont bontó melléktermékeket, akkor nem jelent gondot az űripar az ózonrétegünkre – persze feltéve, hogy a hadászat se járul hozzá.