Iható-e a Szaturnusz gyűrűje?

Galilei 1610-ben eléggé kezdetleges távcsövén át képes volt megpillantani a Szaturnusz gyűrűit – bár ez ekkor még egyáltalán nem gyűrűnek tűnt, hanem a fénypont körüli füleknek. Csak később, jobb teleszkópok segítségével vált világossá, hogy a bolygót körbefogó gyűrűről van szó. A gyűrű anyagát illetően számos elképzelés felmerült, de az egyértelmű volt, hogy nem lehet egyetlen darabból álló szilárd dolog, mivel azt a mechanikai erők szétdarabolnák a bolygó körüli pályán.

Felmerült olyan, hogy számtalan egymást követő, koncentrikus kis gyűrű rendszeréről van szó, de még az is, hogy folyadék alkotja a gyűrűt. Csak a 19. században merült fel James Clerk Maxwellben, hogy megszámlálhatatlanul sok apró szemcse alkothatja a gyűrűrendszert .

Ma már jól ismert, hogy számos gyűrűből álló rendszerrel van dolgunk, amelyeket a felfedezésük sorrendjében jelöltek betűkkel. Ezek összességében közel 275 ezer kilométernyi távolságot ölelnek át, ez annyi, mint a Hold-Föld távolság kétharmada.

E hatalmas kiterjedéssel azonban rendkívül lapított, vékony réteg ár, sok helyen épp csak 10 méter vastag a gyűrű. A gyűrűk legfőbb alkotóeleme a víz, természetesen jégként – amint számtalan, a Naprendszer külső régiójában lévő apróbb égitest is. A Scientific American hasábjain Phil Plait részletezte, hogy beleihatnánk-e a Szaturnusz gyűrűibe.

A Cassini-űrszonda helyi vizsgálatai kimutatták, hogy a gyűrűk egyes részei szinte teljesen tiszta vízjégből állnak, ráadásul a legtöbb darabka nagyjából klasszikus jégkocka méret – pár centisek mindössze. Mivel a gyűrűk -190 Celsius-fokosak, ezért a begyűjtött inni valót alaposan fel kell melegíteni, mielőtt belekortyol az ember.

Mielőtt megkóstolnánk, érdemes azonban azokra az összetevőkre is vetni egy pillantást, amik csak egészen kicsike, 1 százaléknál alacsonyabb mennyiségben vannak benne jelen. Hogy ezek pontosan miféle szennyező anyagok, arról megoszlanak a vélemények.

Nyilvánvalóan lehetnek mikrometeoroidok, gyakorlatilag bolygóközi, vagy kozmikus por, így különféle szilikátásványok alkothatják, vagy éppen fémek, mint például a vas. Ezeket egyrészt jól ki lehet szűrni, másrészt nem különösebben ártalmasak.

Azonban a gyűrűk színképéből azt is tudjuk, hogy komplex szerves molekulák is találhatók bennük – így policiklusos aromás szénhidrogének (PAH), amelyek közt van rákkeltő is. Az persze nem ismert, hogy pontosan milyenek ezek a molekulák.

A Cassini színképet vizsgáló műszerei nem voltak olyan nagy felbontásúak, hogy a különféle PAH-molekulák eltéréseit felismerhessük. Ezek a molekulák egymáshoz nagyon hasonló spektrális jeleket mutatnak, ez részint ahhoz köthető, hogy a molekula hány gyűrűt (ezt jelenti a policiklusos) tartalmaz, milyen a pereme, és mekkora maga a molekula.

Egyszóval, nagyon nehéz elkülöníteni őket, különösen az olyan rendkívüli hideg esetében, mint ami a gyűrűket uralja. Ezen felül az is nagyon valószínű, hogy nem egyetlen efféle molekula található a gyűrűkben, hanem számos különböző egyszerre.

A gyűrűrendszer egyes pontjait érdemes elkerülni, és onnan inni, ahol tisztább a jég – jó hely például az A gyűrű külső pereme, a B gyűrű közepe. Messze kerülendő azonban a C és a D gyűrű, ezekben található ugyanis a legtöbb szennyező anyag.

Az E gyűrű, amelyhez az Enceladus jéggejzíreiből eredő anyagok is hozzákeverednek, a vízjégen túl szilikátszemcséket, és mérgező ammóniát tartalmaz. A vízjégen túl még lehetnek másfél jegek is, így akár metánjég is, ami az olvasztás során elszökik, így nem zavarja az élvezetet. Hozzáadhat azonban némi pezsgést az italunkhoz a szén-dioxid-jég.

Összességében tehát elmondható, hogy megfelelő kezelés-tisztítás után meg lehetne inni a gyűrűket. A mennyiséget illetően pedig annyi van, hogy a Földön élő összes embert több mint egymillió évig elláthatnánk ivóvízzel. Ha az emberiség egyszer úgy igazából nyakába veszi a világot, a Szaturnusz gyűrűinél népszerű megállóhely lehet, pont emiatt a víz miatt – persze ne feledkezzünk meg a remek kilátásról se.