Először sikerült megpillantani a Betelgeuse apró párját

Az óriáscsillag társáról elméleti feltételezések már száz éve is születtek, most végre sikerült egyértelműen bizonyítani létezését, és az is kiderült, hogy alig pár ezer év múlva megsemmisülhet.

A Betelgeuse, a Naphoz legközelebbi (700 fényévre lévő) vörös szuperóriás csillag valószínűleg a laikusok által legtöbbször emlegetett csillagok élmezőnyébe tartozik, és sokan talán azt is tudják, hogy rendszeresen, 400 napos és 6 éves periódusokban változik a fényessége. Ez a fényváltozás évezredek óta ismert, és a 20. század elején már volt olyan elmélet, amely szerint legalább részben az óriáscsillag aprócska társa okozhatja.

2019-20. telén a „nagy halványodás” időszakában a csillag a szokásosnál többet veszített fényerejéből, s ekkor sokan úgy hitték, hamarosan szupernóvává válik. Azonban a vizsgálatok feltárták, hogy csupán egy nagyobb csillagközi porfelhőnek köszönhetően vált halványabbá. Bár ezt a rejtélyt sikerült megoldani, neki köszönhetően megújult az érdeklődés a Betelgeuse iránt.
Az alig 10 millió éves Betelgeuse Napunknál mintegy 700-szor nagyobb átmérőjű, ha a Nap helyén lenne, akkor a felszíne közel volna a Jupiter pályájához.
A csillagról meglévő régebbi adatokat elemezve arra jutottak, hogy a 6 éves periódusú fényváltozása a kis tömegű kísérőcsillagának köszönhető, azonban se a Hubble, se a Chandra nem tudta ezt detektálni. Nemrégiben a NASA Ames Kutatóközpontja munkatársának, Steve Howellnek és kollégáinak azonban sikerült.
A Gemini North Obszervatórium 8,1 méteres óriástávcsövére csatlakoztatott, Alopeke (hawaii nyelven róka) nevű speciális interferometrián alapuló képalkotó eszköz tette ezt lehetővé. Az Alopeke segítségével elképesztő részleteket lehet megfigyelni, így különösen alkalmas a szoros kettőscsillagok vizsgálatára.

Az eszköz egy igen érdekes módszerrel szűri ki a légkör torzításait: felvételek ezreit készíti nagy felbontásban, ám mindössze tizedmásodperces expozíciók formájában (a csillagászatból megszokhattuk a hosszabb záridőket, amellyel több fény gyűjthető). Ezekből a képekből utólagos feldolgozás során sikerül a légkör nyüzsgése miatti eltéréseket kiküszöbölni.
A végeredmény ezzel hasonló lesz, mint az adaptív optikával dolgozó óriásteleszkópoké, azonban sokkal olcsóbb és jóval egyszerűbben elvégezhető.
A kísérőcsillag létezését előrejelző tanulmányokban még senki se hitt abban, hogy valaha is sikerülhet közvetlenül megpillantani, megörökíteni ezt a csillagot. Azonban az Alopeke lehetővé tette, hogy a felvételek feldolgozását követően először pillanthassuk meg a Betelgeuse párját.
Howell és csapata a kísérőcsillag fényének elemzése útján annak tulajdonságait is meg tudta vizsgálni. A kísérőcsillag nagyon közel van a szuperóriáshoz, mindössze négyszeres Nap-Föld távolságban kering tőle – ez olyan, mintha a kisbolygóöv és a Jupiter közti távolságban keringene egy kísérőcsillag a Nap körül.
A Betelgeuse légkörének külső régióiban kering e csillag, ez pedig azt is jelzi, hogy nem sok lehet már hátra neki. A kutatók számításai szerint valamikor a következő 10 ezer évben belezuhan majd a Betelgeuse-be.
A felfedezés, pontosabban a korábbi elméleti feltételezés bizonyítása egyúttal arról is vall, hogy más szuperóriás csillagok esetében is lehet efféle oka a periodikus fényességingadozásnak, és nem lehetetlen igazolni sem. 2027 novemberében a kísérőcsillag a lehető legnagyobb távolságban jár majd a Betelgeuse-től, így újabb lehetőség nyílik majd a további megfigyelésére. Howell és csapata már tervezi az akkori megfigyeléseket, amelyekből majd még többet megtudhatnak a kis csillagról.







































































































































































































