Miért alakulnak ki kráterek Szibériában?

A történet 2013-ban kezdődött: ekkor fedezték fel a szibériai Jamal-félszigeten az első rejtélyes lyukat helyi rénszarvaspásztorok; a felfedezést számos további követte azután. A kráterszerű kerek lyukak gyakorlatilag mindenféle előjel nélkül jelentek meg az Ob torkolatvidéke közelében húzódó, gázkincséről ismert félszigeten. Ha nem volna a szénhidrogénvagyon, valószínűleg jóval később derült volna csak fény a különös képződményekre.

Az eddigi elfogadott elmélet a keletkezésükre a permafrosztban, a felszín alatt felhalmozódó olvadékhoz és az ebből kiszabaduló gázhoz köthető, no és legfőképpen a térséget igen fokozottan érintő felmelegedéshez. A mélyben felhalmozódó gázok robbanásszerűen törnek ki és ilyenkor a felszínre – akár több mint száz méter távolságba is – kidobódnak a kráter területét korábban fedő talaj- és jág tömbjei.

Ilyen kráterekre eddig csupán a Jamal- és a szomszédos Gidai-félszigeten (itt is van gázlelőhely) bukkantak rá, ámbátor nem kizárt, hogy a világ más permafroszt területein is lehet.

Senki előtt nem titok, hogy a permafroszt olvadásának egyik legsúlyosabb hozadéka a fagyott talajból kiszabaduló metán lesz. A rejtélyes kráterszerű mélyedések létrejöttéhez is a felhalmozódó gáz ereje volt a kulcs, a korábbi elméletek szerint. Az első kráterek felfedezését több tucatnyi másik követte, közben a korábbiakba víz szivárgott, és igencsak hasonlóvá váltak a területen található – másféle eredetű – termokarszt tavakhoz.

Ebből valószínűsíthető, hogy jóval több efféle gázkibocsátáshoz kötődő kráter születhetett, amelyeket senki se vett észre az alig lakott régióban. A kráterek kialakulása azonban nem veszélytelen, akár az infrastruktúra, akár az ott dolgozók is megsérülhetnek egy váratlanul kitörő gáztömeg hatására.

Egy újonnan, a Science of the Total Environment folyóiratban közzé tett kutatásban azt boncolgatták norvég szakemberek, hogy vajon lehet-e másféle keletkezési módja e krátereknek? Az elképzelésükben arra találtak magyarázatot, hogy miért csupán e két szibériai félszigeten alakultak ki (tudomásunk szerint) ilyen gázkráterek. Ebben az elméletben a helyi geológiai sajátosságok játsszák a legfőbb szerepet.

Az új elképzelés szerint a mélyből szivárgó gáz (ne feledjük, hatalmas földgázkincs van itt a mélyben, hazánkba is az itt kitermelt gáz jut el elsöprő többségében) és hő hozzájárulnak a permafroszt helyi elvékonyodásához. A felfelé szivárgó gáz és vele a magasabb talajhőmérséklet a fagyott réteg alatt dóm alakú „csapdákban” gyűlik össze. E mélybeli dómokban folyamatosan nő a nyomás.

A permafroszt eközben a felszíni hőmérséklet folyamatos emelkedése miatt egyre gyengül és vékonyodik. Amikor a dómban a gáz nyomása elér egy kritikus értéket, amit a felette húzódó permafroszt rétege már nem képes megtartani, bekövetkezik a robbanás.

Ez az elmélet abban új, hogy nem egymagában a felszíni felmelegedés (klímaváltozás) a felelős a kráterekért, hanem a mélybeli geológia, vagyis a gázvagyon megléte és annak felfelé szivárgása is.

Mivel ez a régió különleges a szénhidrogénvagyon miatt, ezért a jelenség pont emiatt korlátozódhat ide, legalábbis jelen tudásunk szerint. A kutatók is megjegyezték azonban, hogy a gázkráterek csak a kialakulást követően, kis ideig maradnak felismerhetőek, aztán már nem lehet őket megkülönböztetni a területen jelen lévő, a felszín felől bemélyülő termokarszt tavak tízezreitől. Mivel e tavak maguk is metánforrások, a jelenség egy újabb a számos, a felmelegedést erősítő gázforrása közt.