Furcsa mintázatokat látott a Szaturnuszon a Webb-űrteleszkóp

Az Europlanet Tudományos Kongresszus és az Amerikai Csillagászati Társaság bolygókutatási részlegének közös, Helsinkiben tartott konferenciáján mutatták be azokat a felfedezéseket, amelyeket a JWST-nek köszönhetően tettek a szakemberek. Az óriásbolygók légkörében számos olyan folyamat zajlik, amelyeket a Föld saját légkörének tulajdonságai miatt nem könnyű megfigyelni. Az ilyen vizsgálatokhoz nyújtanak segítséget az űrteleszkópok, amelyek a légkörünk okozta zavarások nélkül végezhetik a megfigyeléseket, méréseket.

A kutatóknak most először sikerült folyamatos megfigyelést végezni, infravörös-közeli tartományban a Szaturnusz felső légköréről és annak jelenségeiről, mint a sarki fény. 2024. november 29-én az űrteleszkóp megfelelő szögben látott rá a bolygóra, és 10 órán át folyamatosan figyelhette. Ez gyakorlatilag egy teljes szaturnuszi nap – 10 óra 39 perc – időtartamát közelíti.

A bolygót körbefogó megfigyelések nem kis meglepetést okoztak. Az előzetes elképzelés az volt, hogy a bolygó gyűrűjéből a mágneses erővonalak mentén a légkörbe hulló anyagok miatti felfénylés sávjai fognak majd láthatóvá válni. Ilyesminek azonban nyomát se látták, helyette olyan mintázatok tűntek fel, amelyekhez hasonlót eddig más bolygón még sose tapasztaltak a szakemberek.

A Szaturnusz ionoszférájában sötét foltok tűntek fel, a sarki fény legragyogóbb régiójától távolabbi területen, különböző hosszúsági övezetekben. Ugyanezen régióban, de a sztratoszféra magassági szintjén pedig a sarki régióból az egyenlítői régió irányába kinyúló, csillagszerű alakzat tűnt fel. A csillag olyan, mintha egy szabályos hatágú csillag két karját levágták volna.

A kutatók szerint elképzelhető, hogy összefüggésben lehetnek ezek az alakzatok a Szaturnusz régóta ismert, mélyebb felhőrétegeiben lévő poláris hatszögével is. A sötét foltok mintegy 1150 kilométeres magasságon mutatkoztak meg, a csillag alakzat pedig 600 kilométeren volt.

Mivel a gázbolygók esetében nem beszélhetünk felszínről, ezért a légköri rétegeit attól a magasságtól számítják, ahol a látható felhőzetének teteje elhelyezkedik.

A kutatók egyelőre nem igazán értik, mik is ezek az alakzatok. A sarki fény halványabb régiójába ágyazott sötét foltokat (a kutatók ezeket gyöngyökként aposztrofálták) a 10 órás megfigyelési idő alatt egészen kicsit látták elmozdulni. Egyébként e foltok stabilan követték azt a hosszúsági kört, ahol először megpillantották őket, az elmozdulásuk csupán néhány foknyi volt. A mintegy 500 kilométerrel mélyebben elhelyezkedő csillagon azonban semmiféle elmozdulást nem láttak.

Amikor a kutatók a különböző magassági szinteken lévő jelenségeket egymásra illesztve vizsgálták (a pontos földrajzi elhelyezkedésük alapján), akkor világossá vált, hogy a sztratoszféra csillaga jól illeszkedik a normál felhőzeten látszó hatszög alakzatra, a csillag ágai látszólag a poláris hatszög csúcsaiból indulnak ki.

Ez azt is jelenti, hogy az eltérő magasságokban lévő jelenségek valahogyan összefüggenek. A sötét foltokról úgy vélik, azok a Szaturnusz magnetoszférája és a forgó, mozgó felső légköre közti kölcsönhatás eredményeként jöhetnek létre. Mindezek arról mesélnek, hogy a Szaturnusz légköre a vártnál is összetettebb módon viselkedik.