Északabbra tarthat az Antarktiszi-köráramlat

A klímakutatásban gyakran párhuzamba állítják a jelenünket a 130 ezer évvel ezelőtti interglaciális, meleg periódussal. Egy új, a Bonni Egyetem részvételével végzett nemzetközi kutatásban most arra jutottak, hogy az Antarktiszi-köráramlat, más néven cirkumpoláris áramlat (ACC) 130 ezer éve jóval délebbre haladt, mint ma. Ennek az volt az oka, hogy a bolygónk pályaváltozásai által meghatározott besugárzás nagyobb volt akkoriban.

A kutatásról a Nature Communications folyóiratban számolt be a kutatócsoport. A modellek azt mutatják, hogy a jövőben a természetes folyamatok hatására az áramlat északabbra tolódhat, ez valamelyest ellensúlyozhatja azt, hogy az emberi okra visszavezethető klímaváltozás pedig dél felé tolja az áramlatot.

Az Antarktiszi-köráramlat a bolygónk legnagyobb óceáni áramlata, amely összeköti az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánt. Ez az óriási áramlat kulcsszerepet játszik mind a hőcserében, mind a szén körforgásában, mind pedig a tápanyagok áramlásában, így a bioszféránkban is. A köráramlat a globális klímára is jelentős hatással van, részint azzal, hogy elkülöníti a melegebb és a déli sarkvidéki hidegebb vizeket, s ezzel segít fenntartani a déli kontinens jégtakaróját.

A kutatáshoz az Antarktika körüli vizek mélyén, az üledékekből 3000-4000 méteres mélységből kiemelt furatokat elemeztek. Ebben voltak azok az üledékrétegek, amelyek a 130 ezer évvel ezelőtti időszakban rakódtak le.

Az üledék szemcséinek méreteloszlása alapján rekonstruálni lehet, milyen gyors volt a korabeli idők Antarktiszi-köráramlata. Amikor nagyobb az áramlat sebessége, az egészen apró szemcsék nem tudnak leülepedni, ezek csak akkor jutnak el az aljzatra, ha lassul az áramlat.

A mérések érdekes eredményre vezettek. Az utolsó interglaciális idején az Antarktiszi-köráramlat a mainál (gyakorlatilag az elmúlt évezredekre jellemzőnél) több mint háromszor gyorsabb volt. Ez amiatt különösen furcsa, mert a jelenkor és az utolsó interglaciális között egészen sok az éghajlati párhuzam. Nagy a különbség azonban abban, hogy mennyi napsugárzás érte bolygónkat. A Föld pályaciklusainak hatására hol több, hol kevesebb besugárzást kapunk.

Az utolsó interglaciális idején mind a keringésünk 100 ezer éves periódusa, mind a tengelyferdeségünk 21 ezer éves periódusa olyan fázisban volt, hogy ezek egymás hatását felerősítették. A megnövekvő besugárzás hatására pedig erősödtek azok a nyugatias szelek, amelyek a köráramlat hajtóerejét jelentik.

A köráramlat a 130 ezer évvel ezelőtt kezdődött, és 115 ezer éve véget ért interglaciális idején, a nagyobb sebessége mellett, mintegy 600 kilométerrel közelebb is húzódott a Déli-sarkhoz. Az, hogy mennyire van közel vagy távol a köráramlat a sarktól (illetve magától az Antarktikától), meghatározó abban, mennyire tud keveredni az északabbra található melegebb tengervíz a sarki, hideg vizekkel. A közelebbi áramlat miatti nagyobb keveredés fűtötte az Antarktikát, emiatt lehetett az utolsó interglaciális idején a mainál 6-9 méterrel magasabb a globális tengerszint.

A Föld pályaadatai alapján arra számíthatunk, hogy az Antarktiszi-köráramlat kissé még északabbra fog tolódni, ami jó hír, mert így kevésbé lesz súlyos az emberi okú klímaváltozás hatása. A kutatók megjegyezték, hogy nagyon fontos meghatározni, milyen arányban befolyásolja az emberi tevékenység, és milyen arányban a természetes változékonyság a köráramlat viselkedését. Ez egyszerűnek hangzik, de egy rendkívül összetett kapcsolatrendszerről van szó, emiatt is fontosak a mostanihoz hasonló, múltba tekintő vizsgálatok.