Árapály indíthatta be a mezopotámiai civilizációt

A nagy klasszikus ókori civilizációk, mint az Indus-völgyében vagy a Nílus mentén kialakultak annak köszönhették létüket, hogy a folyókon szabályos időközönként végigrobogó árhullámok vízzel és termékeny talajjal látták el a folyók menti területeket. Azonban a Tigris és az Eufrátesz esetében hiányoztak ezek a rendszeres áradások, valahogyan mégis megszületett az az öntözéses földművelő civilizáció, amely évezredekre meghatározta a régiót azután.

Ahhoz azonban, hogy ez megszülessen, már ott kellett élnie elegendő embernek – ám az öntözés biztosította élelem nélkül nem volt ennek alapja. A megtermelt élelemfelesleg adott lehetőséget a városok létrejöttére, azokéra a városokéra, amelyek megtervezték, megszervezték a nem túl egyszerű öntözéses gazdálkodást, és alapjául szolgáltak a mai állami szerveződésnek is. A helyzet olyasmi, mint a tyúk és a tojás esete: vajon mi volt előbb?

Egy nemrégiben, a PLOS One folyóiratban napvilágot látott kutatásban földrajzi és geológiai adatok alapján igyekeztek megválaszolni, hogy mégis miként kerülhetett erre sor. A kutatók arra jutottak, hogy Mezopotámia területén már a városokat évezredekkel megelőzően is volt öntözés a két folyó vízszintváltozásaihoz köthetően. Azonban ez a vízszintváltozás ez esetben egészen izgalmas okra vezethető vissza.

A szakemberek az ősi Lagas (mai nevén al-Hiba) városa alatti talajból emeltek ki üledékfuratot. A 25 méter mélységbe hatoló furat több mint 7000 évnyi üledékképződést, talajképződést őrzött meg és mutatott be. A furatból olyan adatokhoz fértek hozzá a korabeli környezet kapcsán, amelyeket a klasszikusan hozzáférhető, szénhidrogén-kutatás során kiemelt furatok nem tartalmaztak. (Ezek a geológiai célú fúrások a talaj legfelső 40-50 méterét félredobják, hisz abban nyilvánvalóan nincs nyoma a keresett gáznak vagy olajnak.)

A vizsgálatok különös eredményt adtak: a város egykor, a furatban talált tengeri kagylók és más nyomok alapján, jóval közelebb lehetett a tengerparthoz, mint ma – most 250 kilométer választja el.

Az időszámításunk előtti 4-5. évezredben a mai Dél-Irak területe kapcsolatban állt a Perzsa-öböllel, egy sekély, sós vizű öböl révén. Miközben a két nagy folyó hordaléka folyamatosan feltöltötte ezt a területet, a tengeri árapály naponta kétszer megmozgatta a víz szintjét.

A furat üledékeiben legalul még tengeri üledék volt, majd váltakoztak a tengeri és a folyóvízi üledékek, végül a folyami üledék vált uralkodóvá. Az üledékrétegek kormeghatározása alapján a tengeröböl 6-7 ezer éve volt a legnagyobb kiterjedésű, majd a visszahúzódása során az árapály hatására olyan természetes folyóágak, csatornák és mocsarak alakultak ki, amelyek a mezőgazdálkodás korai alapjait megteremthették.

A Tigris és az Eufrátesz korábban külön-külön torkollott bele ebbe az ősi tengeröbölbe, majd a tenger visszahúzódásával a két folyó már közös utat követett – ez ma a Shatt el-Arab hatalmas deltavidéke. Ez a változás egyébként az afrikai nedves periódus végéhez köthető, amikor a korábbi csapadékmennyiség jelentősen csökkent, ennek hatására a Szahara lassanként kiszáradt, ám az átalakulás nem korlátozódott csak Afrikára. A Közel-Kelet térsége szintén veszített korábbi csapadékából, és többek közt ennek hatására is húzódott vissza a korábbi tengeröböl, és kellett az itt élő mezőgazdálkodóknak áttérniük a mesterséges öntözésre.

A kutatók úgy vélik, ez az árapály-irányítású természetes „öntözőrendszer” kisebb mesterséges árkokkal kiegészülten elegendő lehetett ahhoz, hogy a nagy gátak és öntözőrendszerek megépítése előtt is elegendő élelemtöbbletet hozhasson létre itt az ember. A tengerből az árapály naponta kétszer felnyomta és visszaszívta a vizet ezekben a folyóágakba, csatornaágakba, ez pedig elegendő volt a növénytermesztéshez, majd ahhoz, hogy különböző kézműves szakmák jöjjenek létre, kialakulhasson a kereskedelem és városok épülhessenek.

Időszámításunk előtt 5000 körül a tenger visszahúzódása miatt gyengült az árapály „pumpája”, így nem jutott már elegendő víz az öntözéshez. Ekkorra azonban már készen állt az ember arra, hogy a természetes elárasztást mesterséges öntözőrendszerekkel pótolja. A víz elosztásához már valamiféle központi szerveződésre is szükség volt – ennek köszönhetően megszülethetett az államapparátus. Az összetűzések és szövetségek a városok közt (Ur, Uruk, Lagas, Umma) mind a víz ellenőrzése körüli vitákhoz kötődtek.

A kutatók arra is kitértek, hogy ez az árapály-jelenség az ősi múltban talán a mítoszokban is megjelenhetett. Konkrétan ugyan nem tesznek említést az árapályról, de szimbolikusan esetleg igen. Például Enki vízisten szerepe volt, hogy az édes és a keserű (sós) vizet elválassza egymástól. Enki sumer özönvíz-mítoszban említett városa, Eridu pont azon a helyen állt, ahol a legerősebb volt az árapály hatása. Ez a folyamat, az egykori öböl elzáródása, majd a folyók tavaszi árvizeinek itteni feltorlasztása akár a kultúránkat mélyen meghatározó mitikus özönvíz-legendák valódi eredete is lehetett.

A kutatók úgy vélik, hogy a tenger árapály-jelenségének és a folyók viselkedésének kölcsönhatásai alapozták meg a mezopotámiai civilizáció születését. A természetes árapály szabályozta „automata” öntözés elegendő volt az élelmiszer-termeléshez, amelyet a tenger visszahúzódása után már mesterséges csatornarendszerrel kellett pótolni.

Ez az állam politikai működésének alapját is biztosította. Emellett a természeti környezet változásai nemcsak gazdasági, de mitológiai, vallási hatásokat is kifejtettek. A mezopotámiai civilizáció a természet erőinek és az ember alkalmazkodóképességének közös eredményeként születhetett meg.