Nyolc hónapig úszott a jég alatt egy merülő robotjármű

Az Argo úszó robotok nem valódi robotok, hanem önműködő óceáni adatgyűjtő eszközök, amelyek akár 2 kilométeres mélységbe is képesek lemerülni, időnként a felszínre emelkedve a gyűjtött mérési adatokat műhold segítségével küldik tovább. Mára az Argo robotok ezreiből álló rendszer jelenti az oceanográfia alapját. Segítségükkel tudjuk megmérni, hova is jut az a rengeteg hő, amely az ember okozta klímaváltozás révén keletkezik és amelyet elsöprő többségében az óceánok nyelnek el.

A Totten-gleccser környékén kellett volna hőmérséklet- és sótartalom-méréseket végeznie annak az Argo egységnek, amely azonban egészen hamar elsodródott innen. A kutatók lélekben már lemondtak arról, hogy valami hasznos eredményt tud az eszköz felmutatni, azonban az hamarosan a jégselfek közelében újra előbukkant. Olyan helyen, ahol addig még sose végeztek méréseket. Végül 2,5 éven át sodródott, és ebből több mint 8 hónapot a Denman-gleccser úszó vége és a Shackleton-jégself alatt töltött el.

A jégselfek alatti óceán tulajdonságait megértve a várható tengerszint-emelkedést pontosabban tudjuk előrejelezni.

A Totten-gleccser által hordozott jég a korábbi mérések szerint, ha teljességében elolvad, 3,5 méteres tengerszint-emelkedést hoz. Mivel e gleccser a gyorsan változók közé tartozik, emiatt is jelölték ki a mérésekre.

Ahol azonban az Argo végül mérhetett, szintén fontos helyszín. A Denman-gleccser 1,5 méternyi tengerszint-emelkedésért lehet felelős majd, ráadásul az instabil gleccserek közé tartozik. Eddig innen csak nagyon kevés mérési adat készül, az „elveszett” Argo szerencsés útja azonban óriási segítséget jelent a megértésében.

Amikor az Argo eltűnt a jégréteg alatt, azt hitték a kutatók, hogy végleg elveszett az eszköz, ám az közel 9 hónappal később előbukkant, kiderült, hogy végig gyűjtötte az adatokat. Ötnaponta elvégezte a méréseket a tengerfenék és a jég alja közti vízben. Egyetlen probléma volt csupán: mivel ezen időszak alatt nem volt kapcsolatban a műholdakkal, így a mérések helyszíneiről sincs pontos GPS-adat.

Meg tudta azonban mérni azt, hogy pontosan ilyen mélységbe ér le a selfjég, ennek az adatai alapján pedig hozzávetőlegesen meg lehetett utólag is határozni a mérések helyét.

Így pedig fontos következtetéseket lehetett már levonni a mért adatokból. Kiderült, hogy a Kelet-Antarktisz legészakibb jégselfje, a Shackleton még stabil, nem éri el az alját az óceán melegedő vize. Ez azt jelenti, hogy itt egyelőre nem kell az alattomos, alulról jövő olvadástól tartani.

Azonban kevésbé kedvező a Denman-gleccser helyzete. Most ugyan afféle átmeneti, viszonylagos egyensúlyi állapotban van a Denman alatti melegvíz-réteg, azonban ha ez csak egy kicsit is vastagabbá válik, az jócskán növelni fogja a jég alsó olvadását.

A Shackleton és a Denman kontinentális eredetű jege a Kelet-Antarktisz második legtöbb olvadékvizét adó rendszere, évente 44-45 millió tonna olvadékkal járul hozzá a világóceánhoz. Bár a Nyugat-Antarktisz jege gyorsabb olvadás veszélyének van kitéve, a Kelet-Antarktisz esetében jóval nagyobb a jég mennyisége.

Mind a Denman, mind a Shackleton esetére igaz, hogy jelenleg még képes biztosítani a stabilitásukat a tengerfenék domborzata, amelyre feltámaszkodnak, ám ha alulról olvadnak, ez a támasztás megszűnik. Ez pedig azt jelenti, hogy visszafordíthatatlanná válna az olvadásuk. Bár a tengerszintet csak évszázadok alatt emelnék meg, innen már nem lesz visszaút.

Ahhoz, hogy a teljes antarktiszi jég helyzetét megértsük, és esélyünk legyen még időben reagálni a változásokra, számos hasonló mérésre lesz szükség, rengeteg hasonló eszközre és a velük végzett mérésekre lesz még szükség.