Lélegzetelállító kőlabirintus hálózza be ezt a vidéket

Épp az egyik kőóriáson kapaszkodom felfelé, amikor apró kavicsok hullanak a vállamra fentről. Leseprem, és a kezemmel beárnyékolom a szememet. A magasban valami kaparászik, majd egy kíváncsi fej bukkan elő az egyik hamburgernek kinéző szikla mögül.

Egy spanyol kőszáli kecske bámul rám érdeklődve, a gidája a lába között figyel. Nincs nálam a fényképezőm, így is nehéz a mászás, a sárga útvonalat követem, ami két óra gyaloglás, nehezített terepen.

Leülök az egyik kiálló részre, és élvezem a tájat, a magányos együttlétet a természettel és a kecskékkel. Mintha a gravitáció rájuk nem hatna, felfelé szökdécselnek a meredeken.

Hogyan alakultak ki El Torcal különleges sziklái?

Bár El Torcálban úgy tűnik, megállt az idő, az, ám ami elsőre puszta kőrengetegnek látszik, valójában a Föld egyik leglátványosabb karsztvidéke, egy élő laboratórium, amely most is formálódik. A mai Andalúzia helyén a jura időszakban meleg, sekély tenger hullámzott. Az apró sós vízi élőlények – kagylók, ammoniteszek, korallok – mészvázai lassan a tengerfenékre süllyedtek, és az évmilliók alatt vastag kőréteggé préselődtek, amely később az afrikai és az eurázsiai kőzetlemezek ütközésekor megemelkedett.

Az így létrejött Cordillera Bética hegyvonulat, amelynek gyűrődései között a mészkő a felszínre bukott, és elkezdődött a természet szobrászmunkája.  A csapadékvíz lassan oldani kezdte a mészkövet, repedések mentén szivárgott le, tágította a hasadékokat, majd tornyokat, oszlopokat, gombaszerű képződményeket faragott.

A helyiek fantázianeveket is adtak a köveknek El Tornillo, a Csavar míg El Cáliz a Kehely nevet viseli.

5 fotó

Legendákról mesélnek a kövek

Ahogy belépek a sziklabirintusba, a szirtek között kanyargó ösvény szinte elnyel.  Várom, vajon felbukkan-e egy sün vagy egy róka, de a táj mozdulatlan. Lassan haladok a kövek felszínét figyelve, mészkőbe zárt ősi fosszíliákat keresek. Vad kakukkfű és alacsony bokrok illata keveredik a friss hegyi levegővel.

A környék pásztorai évszázadokon át misztikus helyként tekintettek a kőrengetegre, ami nem véletlen, hiszen a közeli Antequera városa is legendákban gazda. Dolmenjei – például a híres Dolmen de Menga – több mint ötezer éves megalitikus síremlékek, amelyek arra utalnak, hogy már az őskor embere is különleges jelentőséget tulajdonított e tájnak.

Van, aki azt mondja, a furcsa formájú kövek valójában megkövült óriások, akiket egy isteni büntetés sújtott. Amikor a szél végigfúj a fennsíkon, és kísértetiesen sípol a sziklahasadékok között, könnyű elhinni, hogy a legenda gyökerei mélyebbek, mint hinnénk.

A vidéken egy másik, sokat mesélt történet is fennmaradt. E szerint a rekonkviszta idején egy kis keresztény csapat menekült a hegyek közé a mórok elől. A katonák a mai El Torcal de Antequera sziklái között próbáltak elrejtőzni, de a sűrű köd és a labirintusszerű kőrengeteg teljesen összezavarta őket. A harcosok egész éjszaka bolyongtak a szirtoszlopok között kiutat keresve, míg végül eltűntek a sötétben, és soha többé nem kerültek elő.

A pásztorok később arról számoltak be, hogy bizonyos éjszakákon halk lépéseket, kardok csörrenését vagy suttogó hangokat hallanak a sziklák között. Sokan úgy tartják, hogy ezek azoknak a harcosoknak a lelkei, akik örökre a kőlabirintus foglyai maradtak. Ezért is figyelmeztetnek a helyiek arra, ha köd ereszkedik a fennsíkra, jobb nem túl messzire merészkedni, mert a Torcal könnyen magához hívja az óvatlan járókelőt.

Rejtett élet a kőrengetegben

Tovább haladva a kijelölt ösvényen, teljes csend borul a tájra.  A délutáni nap alacsonyan áll, fénye az egyik sziklatömb mögül tör elő, és egy pillanatra elvakít. A mészkő tornyai aranyszínben izzanak, az árnyékok mély, hűvös foltokat rajzolnak a kövek közé. Első pillantásra a táj kopárnak tűnik, élettelennek, ám közelebbről nézve egészen más világ tárul elénk.

6 fotó

A sziklák repedései és mélyedései ugyanis saját apró mikroklímákat hoztak létre. A kőrésekben vékony talajréteg gyűlik össze, ahol meglepő kitartással nőnek a növények. Tavasszal ritka orchideák nyílnak a kövek között, mellettük apró páfrányok és alacsony cserjék zöldellnek. A mediterrán és hegyvidéki klíma határán fekvő terület különleges élőhely, több mint hatszáz növény – és állatfajnak ad otthont, köztük számos olyannak, amely csak ezen a területen fordul elő.

A fennsík fölött hirtelen ragadozó madarak jelennek meg, sólymok használják ki a sziklák fölött emelkedő meleg légáramlatokat. Torcalban járva az időérzékem különös módon elmosódik, a nap járására hagyatkozom, és amikor a fények már laposak és narancssárgák lesznek, elindulok a visszavezető úton.

El Torcal de Antequera története nem csupán geológiai krónika, ez a hely arra emlékeztet, hogy bolygónk felszíne nem végleges, valójában soha nincs nyugalomban. A mozdulatlannak tűnő sziklák is folyamatos változáson mennek keresztül, repednek, kopnak, új formákat öltenek, csakúgy, mint az őket csodaló ember.