Megmásztuk Mauritánia legmagasabb hegyét

Mauritánia 2024-ben keltette fel az érdeklődésünket, mikor Bodnár Bulcsúval belebotlottunk egy kisfilmbe a legnagyobb videómegosztón. A National Geographic dokumentumfilmje az országban zakatoló vasércvonatról szól, amelytől elfogott minket a kalandvágy.

Arra jutottunk, ez tökéletes ország arra, hogy két egyetemista gyakorlatozhasson a saját szakterületén, melyek esetünkben a mozgókép, valamint a földrajz. Összeállítottuk a menettervet, feltörtük a malacperselyt, és februárban nekivágtunk Mauritániának azzal a céllal, hogy dokumentumfilmet forgatunk. Továbbá tervbe vettük, hogy első magyarokként felmászunk az ország legmagasabb pontjára, és meglovagoljuk a híres szaharai vasércexpresszt. Végül az MBH Bank támogatásával két hetet töltöttünk el a Szahara vadnyugatában.

Mit érdemes tudni Mauritániáról?

Az ország hivatalos nevéből (Mauritániai Iszlám Köztársaság) a fő vallás egyből kiderül. A tizenegy magyarországnyi állam az iszlám világ egyik legnyugatibb szeglete.

Bár területe sokszorosa hazánkénak, a népessége feleannyi – ami nem meglepő, hiszen 90 százaléka kő-, kavics- vagy homoksivatag. Csupán a legdélebbi területeken, a Szenegál folyó mentén akad mezőgazdaságra alkalmas terület, ez a sáv a Száhel-övezet északi vonala.

Forró övezeti sivatagi éghajlaton járunk. A téli időszak a turistaszezon, bár itt turizmusról nem nagyon beszélhetünk, hiszen évente alig pár ezer ember utazik az országba. Nyáron nem ritka a 40 Celsius-fok feletti hőmérséklet.

Kulturálisan és politikailag az arab világ részének tekinthető. Az arab a hivatalos nyelv, de a múlt okán a franciát is sokan beszélik, hiszen 1960-ig francia gyarmat volt. A főváros a közel másfél millió embernek otthont adó Nouakchott, amely az Atlanti-óceán partján terül el. Itt vette kezdetét a kalandunk.

6 fotó

Nem egyszerű az ouguiya beszerzése

Ütött kopott autók, utcai kirakodások, szamarak, szemét és bűz. Nouakchottban jelentősen más a városkép az általunk megszokottnál. Az utazás során velünk tartott egy helyi egyetemista, Saleck, ő volt az idegenvezetőnk.

A fővárosban a Nagymecset, a Marché Capitale nevű centrumot, egy egyetemet és a tengerparti halásznegyedet tekintettük meg. A helyi pénz a mauritániai ouguiya, amelynek árfolyama nagyjából hét forint körül alakul. Pénzváltót azonban még a főváros központjában sem nagyon találtunk, így végül a nem hivatalos, bolti váltás mellett döntöttünk.

A tulajdonos egyszerűen az asztalra borította a kassza tartalmát, és kezdetét vette a számolgatás. A helyzetet bonyolítja, hogy az országban 2018-ban pénzreformot hajtottak végre: az új ouguiya (MRU) a korábbi valuta (MRO) tizedét éri. Bár az új pénz már évek óta forgalomban van, sokan még mindig a régi egységben mondják az árakat, így könnyű összekeverni a számokat.

Az egyetemtől egy családlátogatásig

A város szélén található az Université de Nouakchott Al Aasriya kampusza, ahová egészen modern helyi buszok járnak. Menetrend ugyan nincs, de a járművek sűrűn közlekednek, és szinte mindig zsúfolásig megtelnek hallgatókkal. Itt tanul angol szakon Saleck is, aki az utazás során kísért bennünket. Mint mondja, sok mauritániai diáknak az a célja, hogy külföldön folytassa tanulmányait – ő legszívesebben Marokkóban tanulna tovább.

Az egyetem után egészen más világ következett: a főváros halászati központja, a Port de Pêche. Az Atlanti-óceán partján fekvő sávban nap mint nap több ezer ember dolgozik. A tűző nap alatt halászhajók érkeznek egymás után, a parton hálókat javítanak, a standokon frissen kifogott halakat árulnak.

A kikötőben nők és férfiak egyaránt keményen dolgoznak, sok család számára ez jelenti a megélhetést. A kamerákat nem mindenki fogadta szívesen, de a többség nyitott volt.

A halászpart után Saleck családjánál tettünk látogatást. Teával kínáltak bennünket, majd egy nagy tál étel került az asztal közepére – evőeszközök nélkül. A helyi szokások szerint az emberek egy tálból, kézzel esznek – ez rövid idő alatt természetessé válik a látogatónak is.

9 fotó

Terjit: a hűs víz és tevék vidéke

Nem sokkal később busszal utaztunk a sivatag felé, a fejünk feletti csomagtartóban néhány kecskével. Nouakchott után kíváncsian vártuk, mit tartogat számunkra Mauritánia vidéki arca.

Hosszú, zsúfolt utazás után érkeztünk meg a Terjit oázishoz. A völgy bejáratánál egy kis falu áll, amikor megjelentünk, egy csapat gyerek gyűlt körénk. Úgy tűnt, nagy eseménynek számít, ha két külföldi fényképezőgéppel sétál a környéken. A poros út lassan datolyapálmákkal teli zöld folyosóvá változott – tudtuk, hogy közel járunk a kanyonhoz. Napnyugtakor értünk be az oázisba.

Terjit egykor szakrális helynek számított, a hagyomány szerint még hercegeket is koronáztak itt. A szűk kanyonban patak csörgedezik, és a természetes medencékben hűs vizű tavacskák alakultak ki. A pálmák lombkoronájáról datolyát szedtünk, majd Saleck jelezte, hogy ideje továbbindulni: a völgy bejáratánál már várnak a tevék.

Két nomád fiatal és négy dromedár társaságában keltünk útra a sivatag felé, eleinte egy autóutat követve, majd a szeríren, a kavicsos sivatagi felszínen haladtunk. Napnyugtakor érkeztünk meg a táborhelyre, egy dűnék közé rejtett sík területre. Itt végre felülhettünk a tevékre – bár a helyiek inkább teherhordásra használják őket. A sátrak felállítása után tüzet raktunk, és elkészült a homok és forró parázs alatt sütött, hagyományos sivatagi kenyér. A környéken nincs fényszennyezés, így az éjszakai égbolt lenyűgöző látványt nyújtott.

14 fotó

Nádasok és datolyapálmák a sivatag ölelésében

Másnap továbbindultunk a következő oázishoz, a Mhairithhez. Ez nem egy hegyek közötti völgyben fekszik, hanem egy úgynevezett vádiban, egy kiszáradt mederben a homokdűnék között. A sivatag közepén egyszer csak egy nádasokkal és magas datolyapálmákkal körülvett tó bukkan fel – meglepő látvány. Rövid pihenő után egy pickup teherautó vitt tovább bennünket Atarba, majd néhány napot Chinguettiben töltöttünk.

Utunk egyik legkülönlegesebb állomása azonban Zouérat, valamint Mauritánia legmagasabb pontja, a Kediet Ijill volt. A hegység az ország egyik legfontosabb ásványkincsének lelőhelye. Itt bányásszák azt a kiváló minőségű vasércet, amelyet a híres sivatagi vasút szállít a tengerparti Nouadhibou kikötőjébe. Bár a csúcs alacsonyabb a Kékesnél, a terep sokkal zordabb. A hegymászás ráadásul nem olcsó: végül 250 dollárért kaptunk engedélyt a bányavállalattól, mivel a tervezett útvonal érinthette a kitermelési területet.

Túrázás a kopár hegyen

A hegy egy kopár, vörösesbarna kőtömb, amelynek teteje inkább fennsík, mintsem éles csúcs. Néhány éve egy amerikai ikerpár mérte be a legmagasabb pontot, az általuk közzétett GPS-nyomvonal segítségével találtunk fel oda. A Gilbertson testvérek által emelt kőhalmot is megtaláltuk, és egy kis fatáblát hagytunk hátra emlékül. A hegység magnetitben és hematitban gazdag, olyan nagy mennyiségben, hogy a mágneses anomáliák miatt időnként még a műszerek iránytűi is pontatlanul működnek.

12 fotó

A túra körülbelül 14 kilométeres volt, több mint 600 méteres szintkülönbséggel. Árnyék szinte sehol nincs, a levegő poros, a fennsíkon pedig erős szél fúj. A csúcson a szélnek szinte neki lehetett dőlni. Estére visszaértünk a hegy lábához, majd stoppal jutottunk vissza Zouératba, ahol egy helyi ital, a Melon Milk mellett ünnepeltük meg a napot.

Mauritánia nem tartozik a klasszikus úti célok közé, mégis különleges hely: hatalmas sivatagok, ritkán látogatott oázisok és vendégszerető emberek világa.