A Pireneusok aranya: igazolták a rómaiak bányászatát

A Pireneusok a kréta időszak végét követően, mintegy 30 millió év alatt, az Ibériai-mikrolemez és az Eurázsiai-lemez ütközése nyomán született hegység. A hasonlóan, ütközéssel kialakult hegységekben olyan törések jönnek létre, amelyeken keresztül a mélyből feláramló, fémeket tartalmazó forró vizes oldatok átjárhatnak.

A bennük lévő fémek kirakódnak, így alakulnak ki az elsődleges aranytelepek. Később a hegységet érintő erózió, a kőzetrétegek fokozatos lepusztulása során az aranyat tartalmazó kőzetek is felaprózódnak, majd a törmeléket a vízfolyások elszállítják.

Ahogy a vizek kiérnek a meredek hegyoldalak közül és lelassulnak, a szállított nehéz aranyszemcsék lerakódnak az erre alkalmas helyeken, és felhalmozódnak. Például az alaszkai aranyláz idején a legtöbb kiaknázott aranytelep is e módon alakult ki. A Pireneusokban a vízfolyások medrének változásakor, a korábbi mederben kirakódott aranytartalmú rétegek az elhagyott hordalékteraszokban maradtak fenn. E teraszokon agyagos, stabil réteg védte magát a fémtartalmú réteget, igen hosszú időn át.

A Pireneusok keleti részén a Segre-folyónak és mellékfolyóinak korábbi hordaléka tartalmazott aranyat. Azt pedig mind a történelmi, írott forrásokból, mind az itt található római kori leletekből tudjuk, hogy valamikor aranybányák lehettek a térségben, amelyek kiaknázhatták ezt a sok évmillió munkájával létrejött kincset. Nemrégiben egy spanyol-katalán kutatócsoport vizsgálta meg a feltételezett római bányákat és igazolta, hogy valóban abban a korban használták őket.

A római korban a Pireneusok aranyát a helyi vízfolyások, patakok elvezetése révén tudták kinyerni azzal, hogy a víz ereje segítségével különválasztották a könnyű kőzetszemcséket a nehéz aranyszemcséktől. Gyakorlatilag felgyorsítva lemásolták azt a folyamatot, amelyet a folyó maga végzett még az aranytartalmú hordaléka lerakásakor – persze a geológiai folyamat ismerete nélkül.

A folyamathoz a vizet kisebb tározókban gyűjtötték, majd a bányászatot felhagyva e tározó árkok, medrek természetes úton feltöltődtek. A kutatók most azt tudták megmérni, hogy meddig használták e gödröket, és mikortól kezdődött a feltöltődésük.

A térképen is jól felismerhetőek azok a területek, ahol az „aranymosás” e formáját űzték. A terület egy klasszikusan erodált badland, ahol a bányászat során a természetes erózióban megbontott üledékrétegeket bontották tovább, kihasználva annak természetes árkait. A régió ma természetvédelmi terület, kedvelt kirándulóhely.

Az OSL (optikailag stimulált lumineszcencia) módszerével megmérték, mikor temetődtek be a gödrök. Bár így nem lehet olyan a kort olyan pontosan meghatározni, mint a szén-14-es módszerrel, ám ez akkor is használható, ha nincsenek szenet tartalmazó szerves maradványok egy rétegben.

Ezek a mérések arra mutattak, hogy az időszámításunk szerinti 2-3. században fejeződött itt be a bányászat – vagyis ezen időszakig használták a gödröket. Ez pedig kimondottan arra a korszakra esik, amikor a korábban itt virágzó, a bányáktól kb. 10 kilométerre lévő római települést (Iulia Libica, mai nevén Llívia) is elkezdték elhagyni a lakói.