Canyonlands: erózió által faragott kanyonlabirintusban bolyongtunk

A Canyonlands Nemzeti Park drámai szépségű, vad, kietlen vidéke egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Sokakkal ellentétben mi nem a kanyon peremén található kilátópontokat vettük célba, hanem szó szerint elvesztünk a sziklaformációk labirintusában.

A Canyonlands Nemzeti Park egy valóságos geológiai bemutató, ahol saját szemünkkel figyelhetjük meg a gigantikus természeti erők, az erózió több száz millió éves alkotómunkáját. A meredek falú szurdokok, a félelmetes mélységek, a tanúhegyek, a kőoszlopok, az égnek meredő sziklatornyok, a különböző alakú kiemelkedések és a kanyonok sűrű labirintusa bámulatos látványt nyújtanak.

Az itt található kőzetek nagy része távoli hegyvonulatokból, így az ősi Sziklás-hegységből származik. Évmilliókon keresztül a szél és a víz folyamatosan hámozta a hegységek felszínét, és a lebontott kőzeteket ideszállították, majd rétegesen egymásra halmozták. Az anyagok idővel különálló rétegekké váltak.

Egyes rétegeket a folyók raktak le, homokos medreiket mocsarak és tavak vették körül. Míg a legvastagabb rétegek nagy részét a szél szállította ide, hatalmas homoksivatagokat és dűnemezőket létrehozva az egykori őstenger partjain

Az egymásra halmozódott anyagok egy geológiai rétegtortát hoztak létre, amelynek nagy része a felszín alatt rejtőzött. Akkor még nem voltak kanyonok, csak hatalmas, távolba nyúló végtelen síkságok, de a változás közeledett.

9 fotó

Milyen erők formálták tovább a Canyonlands vidékét?

Nagyjából több tízmillió évvel ezelőtt a földkéreg mozgásba lendült, és elkezdte átrajzolni Észak-Amerika tájképét. A Colorado-fennsík hatalmas tömbje fokozatosan kiemelkedett, és ami egykor a mélyben volt, az 1500–3000 méterrel a tengerszint fölé került. A kőzetrétegek eközben nagyrészt megőrizték eredeti, vízszintes helyzetüket.

A következő évmilliók során a víz és a szél eróziója fokozatosan lehámozta a felső rétegeket, feltárva ezeket a keményebb lerakódásokat, létrehozva a környező hegyláncokat. A napjainkban látható tájképet az erózió alakította ki. A vidék fokozatosan emelkedett és ezáltal a Colorado és a Green folyók lejtése, valamint áramlásának sebessége is megnőtt. Minél gyorsabban áramlik a víz, annál több erőt képes kifejteni, és annál nagyobb méretű hordalék szállítására képes.

A folyók által szállított sziklák és kövek vésőként működtek. Ahogy a sebes sodrású víz ide-oda dobálta őket, bevágtak a földfelszínbe, és elkezdődött a kanyonképződés. Az elkövetkező évmilliók során szinte cafatokra szagatták a felszínt.

Azonban nemcsak a folyók dolgozták meg a tájat. A nyári hónapokban monszunesők öntözik a vidéket, és a hatalmas vízmennyiség özönvízszerűen ömlik le a meredek sziklafalakról. A különböző kőzetrétegek más-más keménységűek, így az erózió is eltérő intenzitású.

Ahogy a víz feloldja a puhább kőzeteket, a keményebb rétegek a felszínre kerülnek és különböző formájú sziklaformációk jönnek létre. Időnként egy keményebb kőzetlap védi az alatta lévő gyengébb réteget, ingó sziklákat és meredek tornyokat alakítva ki. A víz nemcsak a felszínt formálja, hanem a repedéseken keresztül beszivárog a kőzetek mélyébe is, erodálja, kiszélesíti a repedéseket, míg végül vékony tornyok maradnak.

9 fotó

Túra az Island in the Sky extrém terepén

A Colorado és Green három régióra (Island in the Sky, Maze és Needles) szelték a tájat, melyek különállóak, így csak külön-külön lehet felfedezni az egyes részeket. Mi az Island in the Sky (Sziget az égben) régiót jártuk be a White Rim túraútvonalon keresztül. Meglehetősen extrém túráról van szó, nagyon szélsőséges tereppel, mely alapos felkészülést igényel.

A túraútvonal különlegessége, hogy a felszínről indult, és fokozatosan ereszkedik le a kanyonlabirintus mélyébe. Ide kizárólag jól felszerelt terepjáróval vagy terepbiciklivel lehet bejönni.

Összesen kb. 800 métert utaztunk a mélybe, egyik kanyon után jött a másik, mindegyik egyre nagyobb mélységben található, míg végül leértünk egészen a folyópartig. A teljes út nagyjából 250 kilométer hosszú, nagyon durva terep: sziklás, köves, homokos.

Azonban nemcsak a földfelszín kihívásaival kellett szembenéznünk, hanem 30-35 százalékos emelkedésű/lejtésű cikkcakkban vezető hegyi utakkal is. Ezeken a park szabályai szerint csak úgy lehet elindulni, ha előtte rádión bejelentkezik az ember, hogy van-e valaki, aki már megkezdte a leereszkedését/feljövetelét. Ugyanis a meredek sziklafal közvetlen szélén vezető útszakaszok annyira keskenyek, hogy kikerülni egymást vagy megfordulni lehetetlen.

Három nap alatt értünk át ezen a kietlen, vad, Isten háta mögötti helyen. Az út végén szó szerint fel kellett másznunk 800 métert, hogy ismét a felszínre jussunk. Sem víz, sem áram, sem bármiféle kiszolgáló egység nem volt.

10 fotó

Nomád kempinghelyeken töltöttük az éjszakát, hónapokkal előre le kellett foglalnunk, ugyanis rendkívül limitált a helyek száma (2-3 autó/kempinghely). Ennek legfőbb oka az, hogy a kalandvágyók valóban átélhessék a vadont. Ezeken az állomásokon egyetlen tábori vécé található, az éjszakai fényt a csillagok és a telihold nyújtották.

A nappalok nyugalma és az éjszaka csendje tökéletes kikapcsolódás és feltöltődés volt számunkra. Igazi digitális detox.

A Vadregényes Amerika eddig megjelent részei ezen az oldalon érhetők el.