Kiritimati: a sziget, amelyen a hidegháború és a klímaváltozás is sebet hagyott

Honoluluból, a Fiji Airways heti egy alkalommal érkező járatáról mindössze 12 szálltunk le. Hárman helyi lakosok voltak, heten jómódú amerikai horgászok. Valamennyien gyorsan, olajozottan jutottak át a reptéri formaságokon, de mi némi fennakadást okoztunk. Nem tudtuk utazásunk célját a helyi logika szerint besorolni.

„Hivatalos út vagy horgászat?” – kérdezett vissza harmadszor is a biztonsági szolgálat tisztviselőnője. (Előbbit dokumentálni kell, míg utóbbinak költségei vannak.) „Turisták vagyunk!” – feleltük kitartóan. „Tehát horgászni jöttek?” – egyszerűsítette le válaszunkat. „Nem akarunk horgászni, turisták vagyunk!” – erősködtünk.

„Akkor minek ez a sok fényképező és hol van a többi csomag?” – mutatott rá az akkor már asztalon sorakozó technikára, de feltűnően kevés személyes holmira.

Bennünket a természet és az emberek érdekelnek

– mondtuk higgadt nyugalommal.

A hölgy értetlenül rázta a fejét, elfordult, tanácsot kért a kollégáitól. Ezt követően még megkérdezte, meddig maradunk, hol szállunk meg, vár-e valaki bennünket a reptéren. Valamennyi kérdésre próbáltunk udvarias, megnyugtató választ adni, végül rövid szakmai konzílium – és tehetetlenség – után bebocsátást nyertünk Kiritimatira.

A fenti párbeszéd háttere, hogy az idelátogatók száma igen alacsony, csak ritkán lépi át a havi 200 főt, és a legtöbben rokonlátogatók vagy horgászni érkeznek. A sziget a (legyező)horgászat presztízshelyszíne a világon, ahol egy-egy hét aktív szórakozásra 3000-4000 amerikai dollárt költenek el a tehetős rajongók.

Mire kiléptünk a reptérről, az amerikai utastársak persze már szétrebbentek abba a néhány stílusos panzióba, amelyet számukra tart fenn egy jól behatárolható érdekeltségi kör. Mi sem maradtunk azonban magunkra, hiszen várt ránk Rit, a szállásadónk, idegenvezetőnk, kapcsolatteremtő koordinátorunk (később barátunk), akivel ottlétünk során csaknem végig szimbiózisban éltünk.

Bár aznap láttuk először egymást, már az első esti tanácskozáson megértette küldetésünk célját, és ennek elérésében mindvégig segítségünkre volt. Arra kerestünk válaszokat, hogy

• milyen a túlélés lehetősége az itt élő emberek számára, hiszen csak korlátozottan van víz, élelmiszer és munkalehetőség;
• milyen nehézséget jelent az éghajlatváltozással – különösen a szárazsággal és tengerszint emelkedéssel – szembeni harc;
• hogyan folyik az oktatás, és van-e igény a fiatalok részéről a tradicionális kultúra befogadására;
• milyen technikával művelik ma a létfontosságú halászatot és a kókusztermesztést;
• mi a közvélekedés a turizmus előnyeiről és hátrányairól;

Összefoglalva: hogyan élnek az emberek Földünk ezen nehezen megközelíthető szegletében.

11 fotó

Időközben elhelyezkedtünk a rendelkezésünkre bocsátott kunyhóba.  A házikó tökéletesen leképezte a tradicionális építkezés sajátosságait. Minden alkotóeleme helyi építőanyagból – így a szerkezet bárdolt pálmatörzsből, az oldalak szorosan egymás mellé illesztett hasított levélnyélből, a tető pálmalevél fonatból – készült.

A belső térben, megemelt szinten volt a színes drapériával és moszkitóhálóval körülvett fekvőhely, az aljzat apró korallok és hófehér mészvázú állatok zúzaléka, akár az óceánparton. A berendezés mindössze egy asztal, két szék és egy polc, ami néhány akasztóval kiegészülve minden szükségletet kielégített.

Házak és halászok

Szerencsések voltunk, hogy Kiritimati tartózkodásunk során itt tölthettük napjainkat. Ráláthattunk az itteni élet egyszerűségére, ugyanakkor praktikus, természetközeli vonásaira. Ez a hely – ellentétben a terjedőben lévő új építésű házakkal – nem igényel légkondicionálást még ebben a melegben sem. A falak rései átengedik az óceán kellemesen hűvös levegőjét, ami napközben is érvényesül. Este a világítást napelemes lámpa adta, de az extra komfort a benzines generátor volt, amely adott helyen és ideig áramot biztosított az akkumulátorok töltésére.

Ettől kezdve kora reggeltől késő estig (sokszor még tovább) róttuk az utakat, kerestük a várost a városban, kapcsolatokat építettünk, próbáltunk tájékozódni kókuszerdőben és sós mocsarak között kerékpárral, motorral, csónakon és természetesen legtöbbet gyalog.

A kiritimati emberek életmódja merőben eltér a modern nyugatitól, a hajlék és a betevő falat megteremtését célozza meg. Helyi erőforrásból a megélhetést a tenger és néhány élelemnövény (kókuszdió, kenyérfa, taró, tök, pandanusz) képezi. Ennek megfelelően a hagyományos/önellátó tevékenység része a halászat, az élelmiszernövények termesztése és betakarítása, továbbá a ház körüli munkák, különösképpen az építkezés, a mosás, főzés, takarítás, a vízhordás, a tűzifa gyűjtése, a pálmalevél szövése stb.

A feladatok kor-nem szerinti megosztását már nem írják elő szigorú szabályok. Itt mindenki korán kel és korán fekszik, a háztartásokban elvétve látni rádiót és tévét. Az emberek a nap járásához igazodnak, de az árapály is rendező elv. Az Egyenlítőn vagyunk, gyakorlatilag egész évben fél héttől fél hétig van világos, ezzel kell gazdálkodni.

Mivel a túlélés még, ha szerény keretek között is, hosszú távra tervezhető, hagyományosan nincs ok vagyon felhalmozására, így a vagyon fogalma sokaknál talán még ma sem létezik tiszta formájában.  Az udvarok nyitottak, a kunyhóknak sokszor oldala sincs, kitárulkoznak a külvilág felé. Némelyikbe akaratlanul betévedtünk, de a háziak megértően és érdeklődéssel, barátsággal fogadtak.

A hagyományos életforma azonban lassan eltűnőben van, és helyét egyre inkább a pénzközpontú gondolkodás veszi át. Az önellátás mellett piacképes tevékenységek kerülnek előtérbe, ahol jövedelmet is lehet szerezni. Ezzel olyan alapvető szükségletek vásárlása valósulhat meg, mint a korábban sohasem használt importélelmiszerek, a higiéniai cikkek vagy a terjedőben lévő műholdas telefon. A készpénz jelentősége megnőtt, átalakítva Kiritimati egykori erős hagyományait.

Részt vállalva a halászatban egyik alkalommal, jóval a saját – és a közösség – igényeit meghaladó zsákmánnyal tértünk haza. A felesleg ez esetben is eladták.

Ennek az ősi mesterségnek sikerült valamennyi mozzanatát végigkövetni. Megtudtuk, hogy a csendes lagúnákban a húzóháló a leghatékonyabb, ezt a partról vagy csónakból eresztik le. A sokféle hal közül a tejhalként emlegetett faj (Chanos chanos) a leggyakoribb.

7 fotó

Az óceáni horgászat jóval veszélyesebb művelet, alapos helyismeretet igényel. Apálykor, a szegélyzátony külső pereméről, sokszor hullámok fenyegetésében pergetéses módszert alkalmaznak. Mivel a terület igen gazdag halakban, az eredmény legtöbbször itt sem marad el. Nem ritka, hogy akár több tíz kilós példányok, például sügérfélék, tonhal vagy ahogyan esetünkben is, sárgaúszójú tüskésmakréla kerülnek horogra.

A jól fizető vendéghorgászok persze más filozófiát követve próbálnak szerencsét. Őket speciális úgynevezett horgásztatók szolgálják ki, értsük ez alatt a sikergarantált helyszínek és időpontok kiválasztását, a helyi tapasztalatok átadását és a teljeskörű szakmai menedzselést. Ennek alaposabb megismerésére azonban utunk nem adott lehetőséget.

A kókusz nem pusztán növény erre

Kiritimati tájképi valósága elképzelhetetlen kókuszpálmák nélkül: úgy illeszkednek a tájba, mintha mindig is itt lettek volna, holott a nagy telepítések időszaka alig több mint száz évre tekint vissza. Itt a kókusz jóval több, mint növény: nélkülözhetetlen élelemforrás, a történelem hordozója, érzelmi, spirituális entitás, és mint a sziget egyik „főszereplője” szimbólum is. Egy magas kókuszerdőben sétálni mindenkor felemelő érzés, olyan, mintha egy nagy szabadtéri panteonban lennénk, ahol a szellemi feltöltődést a természetes táplálék bősége helyettesíti.

Nem véletlen, hogy különös izgalommal kísértük végig a kókusszal való foglalatosság minden lépését a szaporítástól a feldolgozásig.  Megtudtuk, mikor, hogyan és hová kell elültetni, milyen gondozást igényel, de megkóstoltuk a csírázó kókuszdió belső, szivacsos állományának édes, tápláló húsát is.

A termést folyamatosan gyűjtik – amit egyébként bárki szabadon megtehet –, és ebben a családok apraja-nagyja is segédkezik. Ilyenkor az ebéd helyben, ha nem is tálcán, de a fán bőségben rendelkezésre áll.

A fiatalok egymást felülmúlva másznak fel a termőszintig, hogy lerugdossák a még zöld diókat. Az ezekben lévő hűsítő kókuszvíz és zselészerű hófehér kókuszhús kiváló szomjoltó és tápláló eledel. Kívülről szemlélve szinte gyerekjátéknak tűnt a hosszú pálmaleveleken visszacsúszni a földre.

A tanyák környezete a felhalmozott kókuszhegyek, a száradó kopra, a halfüstölő állvány, néhány kipányvázott malac és rohangáló tyúkok rendezetlen kuszaságával írható le. Itt hasogatják ketté baltával a kókuszdiót, ami a legnehezebb művelet. Ezt követően fordítják ki a koprát, az ehető kókuszhúst. Néhány napig még szárítják, majd bezsákolják és lehet szállítani a leadó helyre, egy zsákért, amely nagyjából 250 dió feldolgozásából nyerhető ki, 50 ausztrál dollár fizetség jár.

A kókuszerdők elhelyezkedése pontosan kirajzolja a termesztésre alkalmas talaj-, és talajvízviszonyokkal rendelkező területeket, amelyek a sziget északnyugati felén, a főlagúna két oldalán húzódnak. Egykor ezek szomszédságában jöttek létre azok a szálláshelyek, amelyek később településsé – London, Paris, Poland, Banana és Tabwakea (Teknős) – bővültek. (Paris időközben elnéptelenedett.) Bár a nevek árulkodóak, a megfejtéshez vezető források számos ellentmondása miatt ennek értelmezésétől eltekintünk.

10 fotó

Iskola Kiritimati szigetén

Hagyományos értelembe vett városi vagy akár falusi településkép itt nem létezik. Még Londont, a fővárost is egymástól távol elhelyezkedő, alacsony építésű, leromlott állagú házak és pálmakunyhók alkotják, ahol a kormányzati hivatalok, a fejlesztési minisztérium, a bankfiók, a rendőrség, a vegyes boltok stb. épülete is végtelen egyszerűségről árulkodik.

Különösen az egészségügyi központ állapota – és felszereltsége – rendkívül kritikus, már megjelenésével bizalmatlanságot áraszt, pedig regionális feladatok ellátására kijelölt helyszín. Viszont a biztosító és a templomok rendezettek, érezhetően biztosabb anyagi forrásból gazdálkodnak. Néhány, pályázati pénzből épült új családi ház kísérlet a jövőbeli építészeti lehetőségek szemléltetésére.

Bár a „városi és vidéki” (itt nem igazán helytálló elkülönítés) ember számára a megélhetés forrása közel azonos, az életmód sem tér el jelentősen, a településeken mégis megjelent a szemét, szétszórva pedig beazonosíthatatlan gépalkatrészek, építési törmelék, az udvarokon autóroncsok is csúfítják az összképet. Az utak porosak, járda nincs, az emberek a kavicsos murván mezítláb közlekednek.

Előremutató viszont, hogy az iskolák újszerűek, az oktatás jól szervezett, a személyi feltételek adottak, bár a technikai lehetőségek terén nagy az elmaradás. Kiritimati három középszintű- és öt általános iskolája 60-70 pedagógust foglalkoztat, az iskolai előkészítés óvodai közösségekben folyik.

A főváros egy nagyobb oktatási intézményét kerestük fel. B. Vasiti tanítónő készséggel válaszolt kérdéseinkre. „A tanév februártól novemberig tart, három szemeszterre osztott. Van egy központi tananyag, de saját tapasztalatok alapján változtathatunk rajta. Az oktatás ingyenes. Az állam fizeti a tankönyveket is, ami nagy segítség, mert a családokban sok a gyerek, öt, vagy akár több is. Az iskolában két laptop van, így ezt csak a tanárok használják, viszont van tábla, papír, írószer és az, amit mi készítünk szemléltetésre” – mondta.

Néhány tanóra meglátogatása alapján ugyan nem lehet az oktatás színvonalát megítélni, azonban az látszott, hogy a tanulók végtelenül érdeklődőek és nagyon motiváltak. Az alapszintű oktatás 15 éves korig kötelező, ezalatt gilberti és angol nyelvet, matematikát, természetismeretet és emberi kapcsolatok tárgyakat tanítanak. Utóbbi figyelemre érdemes, hiszen már ebben a korban tudatosul a közösséghez tartozás fontossága, normarendszere, de formálja a hagyományokra épülő gondolkodást is.

Az iskola iránti tiszteletről vall a diákok reggeli megjelenése: mindenki egyenruhát visel, aminek része a patyolattiszta, frissen vasalt fehér ing, bármilyen környezetből is érkezik valaki. Ez egy kíváncsi, mosolygós gyerekarc látványával a fantáziánkat is felülíró érték volt.

10 fotó

Nehezen járható terep

A szigeten tömegközlekedés nincs, a diákokat iskolabusz gyűjti össze, mások egyénileg oldják meg, ha utazni vagy szállítani szeretnének. Az egyetlen aszfaltozott utat még az angolok építették, ez a sziget teljes hosszában végigfut. A nukleáris kísérletek idején szükség volt az irányító egységek és a tényleges műveleti helyszínek összekötésére. Bár az idők során több szakaszán kátyúsra kopott, még ma is ez szolgálja ki az igényeket, gyakorlatilag csaknem minden lakott szigetrész, így intézmények, boltok, kikötő, reptér elérhető rajta.

Poland falu – a lagúna ellentétes oldalán – kivételt képez, ide csak a sós tavak, laposok, mocsarak közötti magasabb átjárókon tekeregve lehet elmotorozni. Errefelé már nincsenek útjelző táblák, az ember önállóan tájékozódik, az irányt a lehetőségek jelölik ki, viszont jó alkalom nyílik ennek a hálózatos lagúnarendszernek a megismerésére.

A tavak partján elhaladva megfigyelhető, hogy ezek elszigeteltek egymástól, közöttük legfeljebb csak átmeneti kapcsolat feltételezhető. Vízszintjük és sótartalmuk jelentősen eltér, amit színük változatossága jelez.

A partok némelyikén méter magas, sűrű, hófehér sóhab torlódik fel, mintha egy kiadós havazás után lennénk. A furcsa jelenség itt mindennapos, a vízben lévő szerves anyagok és a tófelszínt felhabosító erős szelek eredményezik. Erre a haladás lassú, a süppedő mésziszap és az egyenetlen korallfelszín diktálja a tempót. Bár a csend jól illene ehhez a drámai tájhoz, a süvöltő szél és a madarak visítása ezt felülírja.

A múlt század elején alapított Poland ma álmos falucska, néhány száz fős lakosságát buja kókuszerdő tartja el. Alapszintű iskolája némi perspektívát, míg Szent Szaniszlónak szentelt misztikus múltú temploma identitást nyújt a helyi közösségnek.

Tovább, az egykori Paris település felé haladva találjuk a legszebb strandokat. Kevés ilyen hely maradt Földünkön, ahol a természet tökéletes alkotása érintetlen nyugalomban élhette túl az elmúlt évtizedek turista rohamát. Mivel ide még a szigetlakók is csak ritkán látogatnak el, ez a madarak millióinak legfontosabb költőhelye, védett terület.

Sötét korok emléke

Kiritimati szigetén tett látogatásunk kiemelt eseménye a helyi történelem legtragikusabb helyszínének bejárása volt. Ehhez a lakatlan, délkeleti pontra kell eljutni.

A főlagúnát elhagyva megváltozik a táj képe, a kókuszerdők lassan elmaradnak, helyettük középmagas és alacsony bozót válik uralkodóvá. Ameddig a szem ellát, élénk zöld tengeri káposzta és babércédrus dacolnak a fénnyel, a szárazsággal, demonstrálva azt a küzdelmet, amit a sziget szigorú természeti törvényei követelnek meg mindentől és mindenkitől, aki itt élni szeretne.

Ezzel ellentétben az angolok éppen a pusztítás lehetőségének tesztelésére választották ki ezt a helyszínt. 1957-58-ban hat robbantást hajtottak végre, aminek eredményeképpen a világ harmadik atomhatalmává válhattak.

A Grapple hadművelet négy kísérletét repülőről, kettőt a földről indítottak. A rögzítőhorgony talapzata – mint mementó – itt maradt az utókor számára, ugyan a radioaktív szennyezés miatt már nem kell aggódni, a történtek súlyán ez aligha változtat. A sokáig titkos anyagokból mindenki számára megismerhető, hogy Kiritimati lett a valaha tesztelt legnagyobb hatóerejű brit nukleáris töltet (3 mt TNT) hatásának elszenvedője.

7 fotó

Felkerestük otthonában az utolsó túlélők egyikét, Teeua Tetuát, aki gyermekként élte meg az atomkísérletek éveit, egyben az angol, új-zélandi, fidzsi csapatok zajos jelenlétét. Érthetően már nem szívesen tekintett vissza a múltba, kényszerű megértéssel vagy inkább beletörődéssel és közönnyel idézett fel néhány gondolatot. „Kevés segítséget kaptunk, így nálunk a túlélést mindenkor az erő, a motiváció és az ambíció határozta meg. Higgyék el, ez volt mindig jellemző az itt élő emberekre” – mondta a nő.

A klímaváltozás valódi arca

Kitartásra, elszántságra, mi több „atollfüggő” életmódra nagy szükség lesz a közeljövőben is. Kiribati Köztársaság területét az éghajlatváltozás következtében bekövetkező tengerszint-emelkedés fokozottan veszélyezteti. Emellett fontos figyelemmel kísérni az óceán vizének melegedését is, ami a korallzátony-ökoszisztémákra, áttételesen a gazdaságra nézve is kritikus.

Pesszimista becslések szerint az ország több atolljának fennmaradása csak néhány évtizedben mérhető, azonban a hivatalos állásponton túl legalább ilyen fontos, hogy az emberek hogyan vélekednek erről. Ezt a kérdést Ritembwa Moantau – aki bejáratos a hivatalokba, de munkájánál fogva széleskörű tájékozottsággal is rendelkezik – az alábbiakban foglalta össze:

„Bár minden információ nem jut el hozzánk a fővárosból – nagyon messze vagyunk –, de hallottunk a veszélyről. Azt is tudjuk, hogy vettünk egy darab földet Fidzsin, ha költözni kellene. Mi nem akarunk elköltözni sehová, itt az emberek jól érzik magukat és nem erről beszélgetnek, ha találkoznak. Nekünk a szárazság és a vízhiány okoz gondot, ezt kellene megoldani.

Egyszer, tíz éve nagy korallpusztulás volt, jelentős károkat okozott.

Ez a sziget 4-5 méterre is kiemelkedik az óceánból, Tarawa (a főváros – szerk.) alacsonyabban fekszik. Hallottuk, hogy ott komoly bajok vannak, már gátakat is építenek az emberek. Segélyt is kaptak. Sokan költöztek át ide a túlnépesedés miatt. Egyelőre itt biztonságos az élet.”

Valóban, a Gilbert-szigeteken él az ország lakosságának 90 százaléka, csak Tarawán (Kiritimatinál tízszer kisebb szárazföldön) 70 ezer ember zsúfolódik össze. A cél a lakosság egyenlőbb eloszlásának ösztönzése, és ebben a Line-szigetek perspektívát jelent az országnak. A program részeként lett Kiritimati az áttelepített, etnikailag mikronéz emberek révén „mikronéz sziget” Polinéziában, tovább bővítve ezzel az atoll egyediségét.

Kiritimati neve azonban az által vált széles körben ismertté, hogy a világon elsőként köszöntheti az új évet, ami az emberiség közös időélményének kontextusába helyezte. Miután számos kényelmetlenséget okozott a határain belüli 24 órás időeltolódás – az ország két oldalán hetente csak négy munkanap esett egybe –, indítványozták a dátumvonal keletre helyezését.

Ezzel a sziget a világ legtávolabbi időzónájába, az UTC+14:00-be került, és a mindenkori új esztendő szimbolikus kiindulópontja lett. A központi ünnepséget mindig egy adott helyen, a keleti oldalon, a Roncs-öböl partján tartják.

Nem globális látványosságok ezek, jellemzően inkább közösségi összejövetelek, ahol ugyan a sziget elöljárói is megszólalnak, de ezt követően hagyományos zenével, tánccal és családi együttléttel köszöntik az éjfélt. Hajnalban, az óceán horizontján felragyogó napsugár, mint a világ első napfelkelte-látványa már a nemzeti identitás részévé vált.

19 fotó

Kiritimati változó világa

Kiritimati csendes, háborítatlan társadalma válaszút elé érkezett. Számos politikai szereplő, nemzetközi érdekcsoport már felismerte a rendkívül előnyös helyzetű sziget egyre jobban felértékelődő természeti, gazdasági és kulturális értékeit, de egyben kiszolgáltatottságából adódó támadhatóságát is.

Lényegében egy átmeneti kor küzdelmes időszaka kezdődött el. A szűkös forrásokra épülő, ám kiszámítható, hagyományos életmód és a gigaberuházások ígéretei által felvázolt új világ között lehet/kell választani.

A sziget nagy részén nincs áram és vezetékes ivóvíz, a háztartások negyede vécé nélküli, az egészségügyi ellátás színvonala nem jelent garanciát. Az elmúlt fél évszázad példái azt mutatják, hogy ebből a statikus helyzetből legtöbben, egy ígéretes gazdasági partnerséget elfogadva, nagyon gyors és sikeres fejlődést reméltek, azonban ez gyakran negatív következményekkel járt és nemkívánatos, visszafordíthatatlan folyamatokat indított el.

Kína Óceánia felé történő érdekérvényesítése részeként, helyreállította diplomáciai kapcsolatát Kiribatival, ami jól keretezi a tengeri erőforrások kiaknázására és a stratégiai szempontok érvényesítésére vonatkozó un. közös gondolkodás beindítását. A Világbank egy fejlett közlekedési infrastruktúra – beleértve a Cassidy Nemzetközi Repülőtér, közúthálózat – korszerűsítésére készítette el teveit.

Az EU a Global Gateway stratégiája részeként nyújtott támogatást a sziget gazdasági fejlesztésének előkészítésére. Ennek keretében egy új, többfunkciós, nagykapacitású kikötő és hullámtörő építése valósulhat meg.

Beláthatatlan lehetőségek ezek Kiritimati életében. Az új kapcsolatoktól a halászat, a kereskedelem, a turizmus robbanásszerű fejlődését és a foglalkoztatás növelését remélik ott, ahol a gazdasági feltételek teljességgel korlátozottak, a természet pedig fokozott védelemre szorul.

Vajon számba vették-e, hogy a bekövetkező változások esetleg felborítják a hagyományokra épülő gazdaság rendjét, a fennálló hierarchiákat, a működő közösségeket, az életelvárásokat, a fogyasztási szokásokat? Esetleg mélyülnek az egzisztenciális és kulturális különbségek, fokozódik az elszegényedés?

Természetesen az idő itt, Kiritimatiban sem állhat meg. Az emberek megélhetési feltételeinek, biztonságának javítása, környezetük megóvásának szavatolása halaszthatatlan feladattá vált. Ugyanakkor jó lenne hinni, hogy a beavatkozások képesek lesznek megtartani az egyensúlyt az urbanizációs nyomás, a gazdaságfejlesztés és az érzékeny ökoszisztéma védelme között.

A legnagyobb kérdés az, hogy a festői szépségű sziget, a geopolitikai eseményektől viszonylagosan védett nyugalom és a közösségekre épített együttműködés hogyan tartható fenn a jövőben. Ennek már csak két pillére maradt, az őszinte, barátságos emberek és lakóhelyük érintetlen természeti szépsége.

A Kiritimatiról szóló minisorozatunk első része itt olvasható.