A vártnál tovább tarthat az ózonpajzsunk gyógyítása

A szárazföldi élet egyik alapfeltétele, hogy az élőlényeket ne tudja károsítani a Napból érkező ultraibolya sugárzás. A sztratoszféra ózonrétege látja el ezt a rendkívül fontos feladatot – azonban az ember akaratlanul is képes volt olyan vegyületekkel telepumpálni a légkört, amelyek hatására az ózon lebomlik.

Miután ezt felismerték a tudósok, 1987-ben született meg a montreali jegyzőkönyv, amelyet mindmáig az emberiség egyik legfontosabb környezetvédelmi sikertörténetének tartanak. Az ózonpajzsunkon az ember által előállított és használt halogénezett szénhidrogének (CFC) előállítását és felhasználását korlátozó egyezménynek köszönhetjük, hogy bolygónkon még létezik az ultraibolya sugarak ellen védelmet adó ózonpajzs.

Azonban, mint azt egy nemrégiben, a Nature Communications folyóiratban közzétett kutatás feltárta, a montreali jegyzőkönyvben található egy rés. Az egyezmény létrejöttekor szabályozták, hogy a CFC vegyületeket ne lehessen kibocsátani, így a hajtógázként, hűtőközegként vagy oldószerként való alkalmazásuk megszűnt. Sajnos azonban egy másik lehetséges felhasználási mód kimaradt az egyezményből: ipari alapanyagként továbbra is felhasználhatók a CFC-k. Ennek az az oka, hogy rengeteg olyan vegyi folyamat van, amelyben mindmáig alapanyagként használják őket.

CFC alapanyagot használnak többek közt bizonyos fluorozott műanyagok előállításához – ismert példa erre a teflon, sok más mellett persze. Emellett szükség van rá a jól ismert rovarirtó, a fipronil (háziállataink bolhairtója többek közt) gyártásához, illetve a gyógyszeriparban is, valamint a modern, a légkörre nem káros hűtőközegek előállításához is. Amikor a jegyzőkönyv született, alig fél százalékát tette ki a korabeli, légkörbe jutó CFC-knek az alapanyagként való felhasználás, azonban a kutatásból úgy tűnik, hogy emelkedik az előállított mennyiség.

A kutatók a 2010–2023 közötti légköri mérések és a bejelentett gyártási adatok összevetésével arra jutottak, hogy az ipari alapanyagként használt CFC vegyületek mintegy 3,6 százaléka jut a légkörbe. E mennyiség jelentős részét a gyártás közbeni, valamint a szállítási-kezelési veszteség jelenti. A montreali jegyzőkönyvben szereplő fél százalék egy olyan ideális mennyiség, amelyet az optimális gyártási-szállítási eljárásokkal el lehet érni. A veszteség jelentős része kiküszöbölhető volna szivárgásmentes rendszerekkel.

A modellezés szerint az ózonrétegünk az északi sarkvidéken 2040-re állhat vissza az 1980 körüli szintre, a világ legnagyobb részén 2045-re, majd végül az Antarktisz felett 2066-ra. Ha azonban a jelenlegi ütemben zajlik tovább a gyártás, és a várható termelést modellezve a jövőre vetítik az adatokat, várhatóan mintegy 7 évvel késni fog ez a folyamat.

Nem tűnik soknak a 7 év, egészen addig, míg magunk nem válunk érintetté. A korábbi modellek alapján az ózonréteg védelme – vagyis a montreali jegyzőkönyv alkalmazása – 2030-ig évente mintegy 2 millió bőrrákos esetet előz meg világszerte. Bár az ózonpajzs fokozatosan gyógyul, így ez az éves arány is fokozatosan csökken, ám még egy látszólag mérsékelt, néhány éves késésnek is jelentős közegészségügyi következménye lehet.

A számítások még egy szempontból fontosak: számos olyan gáz került szóba a vizsgálatokban, amelyek nemcsak ózonbontók, hanem üvegházgázok is. Az most már látjuk, hogy honnan és mennyi jut valójában a légkörünkbe ezekből, ám azt még mindig nem ismerjük, hogy milyen hosszú távú hatásaik lehetnek. Ha sikerülne mérsékelni a gyártási veszteséget az említett CFC-k esetében, az nemcsak az ózonpajzsnak, hanem a klímánknak is javára válna.