Mi hozza létre a felhőzeten lévő koncentrikus köröket?

A légkörünk folyamatosan áramlik a bolygó körül, és mivel fizikai szempontból folyadék, épp ezért folyadékként is viselkedik. Ha pedig egy folyadékban mozog valami, az hullámokat is vet – például egy vízbe esett háziméh is koncentrikus körökből álló hullámokat vet, ahogy igyekszik a partra úszni.

A légkörben a hullámzó mozgásokat többek közt a terepi akadályok, mint a hegységek keltik, ezekre szinte naponta láthat sávokba rendeződött felhők formájában példát, aki figyeli az időjárási műholdképeket. Számos más módon is láthatóvá válik azonban a légkörünk hullámzása.

A légkör magasabb rétegeiben, a mezoszférában lévő gázok a napsugárzással érkező ultraibolya fény hatására ragyogni fognak, ez ugyan nappal a legerősebb, ám mi csak éjszaka láthatjuk. Ezt légkörfénynek nevezzük, és időnként rendkívül látványossá válhat a földfelszínről nézve, a világűrből pedig színes buborékként öleli körbe bolygónkat.

Légkörünk teli van akadályokkal, amelyek a légkör felszínközeli rétegeit hullámzásra késztetik, így a már említett hegyek, vagy épp egy nagy viharrendszer felhőzete is ilyen. A hullámzó mozgás azonban nem marad a felszín közelében, hanem magasabbra is továbbterjed. Ez eredményezi azt, hogy a légkörfényt gyakran sávokba rendeződve figyelhetjük meg, amennyiben láthatóvá válik.

Szerencsére a modern digitális kamerák kellő érzékenységgel rendelkeznek ahhoz, hogy igen látványos felvételek születhessenek a légkörfényről. Egyes időjárási műholdakat pedig felszerelték olyan szenzorokkal, amelyekkel a világűrből tudják megörökíteni e különleges légköri mintázatot. 2026 április 13-án például a NOAA-20 időjárási műhold készített igazán látványos felvételt egy speciális esetről. Ekkor a Csendes-óceánon egy szupertájfun, a Sinlaku tombolt éppen, és e hatalmas trópusi ciklon hozta létre a hullámzást légkörünkben.

Az éjszakai, infravörösben készült műholdképen a szupertájfun felett kialakult koncentrikus légkörfény-hullámokat figyelhetjük meg. Ezek voltaképp légköri nehézségi hullámok, amelyeket a ciklon magasba törő felhői, mint akadályok, és a gravitációnk együttesen alakítanak ki az áramló légköri gázokkal. A cikk nyitóképe tehát azt mutatja meg, hogy a légkörfényt alkotó légréteg, a légkörünk 50 kilométeres magasság feletti részében hullámokba rendeződött.

E hullámok gyakran akkor jönnek létre, amikor a ciklon épp erősödik – ahogy ez április közepén is történt. Az viszont ritkaság, hogy szinte teljesen szabályos koncentrikus köröket lehetett látni. A kép elkészültében az a szerencsés véletlen is közrejátszott, hogy a holdfény nem volt túl erős, így nem világította túl a légkör halványabb derengését.

Készült egy másik légköri szintet , a sztratoszférát mutató felvétel is. Ezen a kissé alacsonyabban kialakult hullámokat nem látható formában jelenítik meg a képen, hanem a légköri hullámok hőenergiáját, a NASA Aqua műholdjának mérései alapján. Bár e kép egy nappal később, április 14-én született, a koncentrikus hullámok még mindig jelen voltak.

A légköri nehézségi hullámok megfigyelése amiatt különösen érdekes feladat, mert ezek például felhívhatják a figyelmet arra, ha egy ciklon erősödik. Különösen az óceán felett azonban igen nehéz megfigyelni e viharrendszereket, ezért a geostacionárius műholdaknak fontos szerep juthat. A szakemberek külön vizsgálják a ciklonok keltette légköri hullámokat. Ezen felül e hullámok a sztratoszféra viselkedését is befolyásolják, amelynek pedig a hosszú távú, szezonális időjárási előrejelzésekben van szerepe.

Hogy még egy kicsit magasabbra nézzünk: e hullámok az ionoszférába is átterjedhetnek, egyes ciklonok felett olyan magaslégköri zavar jöhet létre, amely a rádióhullámok terjedését is megváltoztathatja. Nemcsak a naptevékenységgel, hanem saját bolygónk jelenségeivel is számolni kell akkor, ha ismerni szeretnénk a légkörünk e szintjének működését.