Pokoli tűzvészekkel ért véget Európában a triász

Bolygónkon minden mindennel összefügg, beleértve az élővilágot is. A nagy kihalási események okait azóta keressük, amióta kiderült számunkra, hogy bolygónkon az élet nem egy zökkenőmentesen zajló folyamat eredménye, hanem számtalan kisebb-nagyobb katasztrófa fékezte, rendezte át. Az átrendeződések megújulásokkal jártak, és nagyon valószínű, hogy tömeges kihalások nélkül sosem jutott volna el az élővilág addig, hogy egy jól alkalmazkodó, intelligens faj, mint az ember, kialakulhasson.

Bár kihalások nélkül biztosan nem lennénk itt a jelenlegi formában, azért mégis csak fontos kérdés megérteni: mi vezette ezeket a katasztrófákat? Egy holland-angol kutatócsoport nemrégiben a triász végéből fennmaradt mikroszkopikus nyomokat mérte fel. A növények spóráit vizsgálták meg, amelyeket a triász végéből, 4 régióból származó kőzet, illetve üledékrétegekből emeltek ki. Különös

A triász végén, 201 millió éve is egy efféle kihalási hullám zajlott. A fajok 50-75 százaléka veszett oda, és ennek köszönhetően nyílt meg az út azon őshüllők, a dinoszauruszok előtt, amelyek mintegy 170 millió éven át léteztek, és e kihalást követően bolygó uraivá is váltak.

A kihalási hullámhoz egy óriási vulkánkitörés vezetett el. A nyomaiban a mai Kanada területén található kőzetek arról tanúskodnak, hogy a Pangea szuperkontinens szétdarabolódásakor hatalmas mennyiségű bazalt ömlött a felszínre. Ez rengeteg szén-dioxid-kibocsátásával is járt.

Azt ma már sajnos saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy a szén-dioxid légköri feldúsulása mivel jár… A triász végén több tízezer év alatt 3-6 Celsius-fokkal emelkedett a globális átlaghőmérséklet – a pesszimista forgatókönyvek hasonlót várnak századunk végére is, azonban sokkal rövidebb idő alatt. Ez a triász végén azzal járt, hogy átalakult a növényzet is, például a magasabb szén-dioxid szint miatt a leveleken csökkent a gázcserenyílások száma. Az átalakulás az uralkodó fajokat is átrendezte.

Az európai erdőket tűlevelűek, magvaspáfrányok, cikászfélék alkották, amelyek a hatalmas vulkánkitörés miatti felmelegedésben és gyakoribbá váló aszályokban egyre többször váltak erdőtüzek áldozataivá. A tüzek azt is megakadályozták, hogy ezek az erdők regenerálódjanak, így a helyüket egyre inkább a páfrányokból álló szavannák töltötték be. Egy mai erdőtűz után is gyakran a páfrányok az elsők, amelyek kihajtanak a megszenesedett fatörzsek körül.

A páfrányok azonban kiválóan égnek, így újabb és újabb tüzek roboghattak végig az átalakuló tájon. Mivel a páfrány képes a föld alatti gyökérzetéből megújulni, és spórái révén könnyen, gyorsan terjed, ezért ez a tüzekkel terhes korszak gyakorlatilag önfenntartóvá is válhatott. Mintegy 40-300 ezer éven keresztül a páfrányok uralták kontinensünket.

A megvizsgált spórák és pollenszemcsék (összesen mintegy 15 ezer darab) egyenként lefényképezték mikroszkóp segítségével, majd standardizált módszerrel megmérték a pontos színüket. Emellett ma élő növények spóráit erős hőhatásnak (több száz Celsius-fok) tették ki, és ezek színét is megmérték. Megvizsgálták a furatokban a mikroszkopikus faszén jelenlétét, illetve megmérték a tüzek során keletkező policiklusos aromás szénhidrogén (PAH) molekulák típusát és mennyiségét is.

Ez utóbbiakból ott volt a legtöbb, ahol a spórák a legsötétebbnek bizonyultak, és az erdőtüzekből ismert típusú molekulák halmozódtak fel.

Korábban a szakemberek úgy vélték, hogy a spórák a kőzetrétegek közé temetődve, nagyobb mélységekben, igen lassan, a kőszénképződéshez hasonló folyamatokban értek sötétebbé. A most elvégzett vizsgálatok azonban azt mutatták, hogy erre a felszíni tüzekben kerülhetett sor. A triászt lezáró környezeti átalakulásból ma is tanulhatunk: a változó klíma, az erdők eltűnése, az átmeneti körülményeket jól kihasználó opportunista fajok terjedése egyszerűen megágyaznak a katasztrófának.