Magyarázatot találhattak az Enceladus tigriscsíkjaira

A Naprendszer egyik legizgalmasabb holdja az Enceladus – legalább annyira érdekes, mint a Jupiter körül keringő Europa. Közös vonásuk a vastag jégkéreg, és a kéreg alatti óceán. Az Enceladus déli sarkvidékén négy hatalmas, mintegy 130 kilométer hosszúságú „karmolás” látható, amelyeket tigriscsíknak neveznek.

Ezek egy kis része a felszínen látható árok 500 méter mélyek, 2 kilométer szélesek és egymástól többé-kevésbé szabályos, 35 kilométeres távolságban vannak. A felszínen nem látható részük leér egészen a mélybeli óceánig, s ennek köszönhetően e gigantikus repedéseken az óceán anyaga a felszínre tud törni. Ezek az Enceladus híres jéggejzírei.

A tigriscsíkok keletkezését eddig is próbálták magyarázni, az árapályhatás, a hold folyamatos, lassú hőmérséklet-csökkenése, a jégkéreg vastagodása, és az ennek hatására kialakult húzófeszültség együttes, egymásra épülő okaival. Nemrégiben azonban újabb elképzeléssel állt elő egy kutatócsoport és olyan magyarázatot mutatott, amelyből kiderülhet, mitől is ilyen szabályos elrendeződésűek a csíkok.

A kutatók szerint elegendő lehetett, hogy az első repedés kialakult, a többi már ennek hatására jött létre. Az Enceladus jégkérge ugyanis nem teljesen mozdulatlan: a Szaturnusz gravitációja miatt kissé elmozdul a felszín alatti óceán fölött.

Ha pedig egy repedés alatt a jég alsó felszíne egyenetlen, ez a mozgás hullámokat kelthet az óceánban. A hullámok lefelé haladnak, visszaverődnek a tengerfenékről, majd ismét elérik a jég alsó felszínét.

A kutatók matematikai és számítógépes modellezéssel jutottak érdekes eredményre ennek kapcsán. Megfelelő vízmélység és rétegződés esetén a visszaverődő hullámok 35 kilométerrel az első repedés mellett fejtik ki hatásukat a jégkéreg aljára.

Ez pedig egy újabb repedés kialakulását idézheti elő azzal, hogy a hullám energiája picikét melegíti a jég alját, ami így eldeformálódik. Itt lép be a következő tényező: az Enceladus pályája, amelynek hatására jelentős árapályfűtés lehet a hold belsejében.

Ennek hatására fokozatosan egyre melegebbé válik itt a kéreg, és az árapályfűtés önerősítő folyamatként tovább vékonyítja a jeget. Egy idő után pedig már elég vékony lesz ahhoz, hogy a felső, rideg része elrepedhessen. Valami olyat képzelhetünk el, mint amit a csokoládéban a kockák közti gyári bemélyedések is okoznak, egyszerűen a vékonyabb részen fog eltörni a csoki, ha a mélyedés két oldalát elmozdítjuk.

Az egyelőre nem világos, hogy a mélybeli hullámok energiájából mennyi alakulhat hővé és kezdheti el melegíteni a jég alját. Ez tehát még egy olyan elmélet, amelyet majd bizonyítani kell a jövőben.

Az új elmélet azonban a korábbinál egyszerűbb mechanizmussal magyarázza meg, miként alakulhatott ki egymás után a négy, szabályos távolságban húzódó hasadék. Ha valaha eljut oda az emberiség, hogy az Enceladus rendkívüli világát egy űrszonda célzottan vizsgálja majd, remélhetőleg e kérdésre is végleges választ kaphatunk.