Vörös falat festett az égre a sarki fény

A 25. napciklus várakozásokon felül teljesít. Bár előzőleg sokan számítottak a 24. ciklushoz hasonló vagy a trendbe illeszkedően annál is gyengébb naptevékenységre, már 2024 nagy napkitörései megmutatták, hogy a helyzet más lesz.

A nagyjából 11 éves ciklus 2024 őszén ért ugyan a csúcsára, ám nemcsak 2024–2025 telén örvendeztette meg a sarkvidékre látogatókat aurorákkal: a 2025–2026-os tél talán még az előzőt is felülmúlta. 2015 óta járok az északi országokba sarki fényt fotózni, 2024 óta pedig auroranéző túrákat is vezetek, így első kézből tudom ezt megerősíteni.

2026 január 18-án X1,9-es magnitúdójú napkitörést jeleztek a műszerek. Nagy várakozás övezte a következő estéket a sarkvidéken, ugyanis meglehetősen tiszta időt jósoltak – az időjárás nem elhanyagolható tényező. Hiába volt például 2025 november 11-én egy X5,16-os kitörés, teljes Skandináviát vastag felhőréteg takarta, így semmit sem lehetett ott belőle látni. Akik Európa vagy Észak-Amerika középső részéről utaztak oda, pórul jártak, mivel otthon kivételesen láthatták volna a jelenséget, míg Skandinávia sarkvidéki részén éppen nem.

Legyél Te is előfizetőnk!Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónkról itt tájékozódhatsz.

Ezért nehéz a sarki fény előre jelzése

A januári napkitörést követő napokra viszont nagyrészt felhőmentes eget jósoltak, és már 19-e éjszakáján látványos sarki fényekben reménykedett mindenki. Az aurorákra pontos előrejelzést adni azonban nehéz – vagy inkább nem lehetséges, mivel kevés az információ.

A Földtől 1,5 millió kilométerre, a Lagrange 1 pontban helyezkednek el azok a műholdak (DSCOVR, ACE), amelyek a napszelet vizsgálják, és adataik alapján a sarki fényre vonatkozó következtetéseket vonhatunk le. Ez a távolság emberi mércével soknak hangzik, kozmikus léptékben azonban más a helyzet.

A Nap 150 millió kilométerre van a Földtől, a napszél tehát e távolság 99 százalékát úgy teszi meg, hogy nincsenek róla pontos információink, csak az út utolsó 1 százalékáról. A napszél ráadásul egy nyugodt napon 250-300 kilométer per szekundumos sebessége helyett akár 1000 kilométer per szekundumot is meghaladhatja egy erős napkitörés és koronakidobódás esetén, ezért sokkal hamarabb elérheti a Földet.

Január 19-én is így történt: szinte még el se indult a túránk, már erős aktivitásra lehetett számítani. Alig értünk ki a városból és találtunk egy kicsit kevésbé fényszennyezett helyet, szép ívek rajzolódtak ki, az oxigén zöldje fényesen ragyogott az égen.

13 fotó

Így hömpölygött a sarki fény

Ha nem egy nagy napkitörésről lett volna szó, ez lett volna az est fénypontja, azon a napon azonban tovább fokozódtak az események. Az ívek, mint égi folyók, megáradtak, összefolytak, néhol az oxigén zöldje alatt vékony csíkokban a nitrogén lilája is megjelent, és így hömpölyögve elárasztották az égbolt északi szegletét.

A lenyűgöző jelenség kisvártatva halványodni kezdett, a tömeg azonban nőni – több más túravezető is itt állt meg, így a gyengébb aktivitás szünetét kihasználva jobbnak láttam továbbállni a bábeli zavarból, és egy nyugodtabb helyet keresni. A közelben található megállóhelyek azonban már mind foglaltak voltak, ezért egy ideig a buszból menet közben leshettük, ahogy az aktivitás újra fellángol.

A népszerű helyektől távolabb sikerült egy másik, mások által nem használt helyet találni. A buszból kilépve mintha felhős lett volna az ég: az aurora az égbolt jelentős részét beborította. A táborhelyünket felállítani és tüzet rakni is csak a fotózások között kapkodva tudtam, a vendégekről készítettem képeket az aurorával és a norvég sarkvidék havas-hegyes tájával.

Vörös fal az éjszakai égbolton

A zöld később átadta a helyét más formáknak: mivel koronakidobódás (CME) is történt, a fejünk felett megjelentek a sugarak, az oxigén zöldje, illetve halvány, leginkább csak fényképezőgépek és mobilok szenzora által érzékelhető vörös árnyalatok között a nitrogén felvillanó lilájával és kékjével. Ezután viszont olyasmi történt, amit eddig még én sem láttam: délnyugatra és délre szabad szemmel is jól látható élénk vörös fal jelent meg, az aurora szürkületi világosságba borította az eget.

A sarki fény vöröse általában csak nagyon halványan kivehető – fotókon ugyan látszódhat, ám az emberi szem kevésbé érzékeny a vörös hullámhosszokra, az éjszakai látásunk csak tetézi ezt, mivel gyenge fényben inkább csak a fényerő érzékeléséért felelős fotoreceptorok, a pálcikák aktívak, a színlátást lehetővé tevő csapok nem. Az intenzív aurorának köszönhető szürkületi világosságban azonban visszatért a színlátás.

A délre, alacsonyan látszó vörös fal pedig azt jelezte, mennyire kitágult az aurora ovális. Az ovális normál esetben a sarkköröktől kicsit északra, illetve a déli féltekén délre helyezkedik el, azonban az erős napkitörések nyomásának hatására az egyenlítő felé tolódik el. Az oxigén vöröse nagyjából 200 és 800 kilométer közti magasságon képződik –ha e fal teteje alacsonyan látszott, az ovális akár 2000 kilométernél is távolabb lehetett tőlünk.

Sarki fény a szánok és sátrak felett

A 19-ei látogatók tehát kivételes fényjátékot fogtak ki, de azoknak sem volt okuk panaszra, akik a 20-ai túrán vettek részt. Az előző nap tumultusából okulva, és kihasználva azt, hogy épp szabad volt a cég főhadiszállása, nem voltak esti huskytúrák, a kennel felé vettük az irányt.

Félútig jutottunk, amikor olyan intenzív sarki fény jelent meg az égen, hogy a busszal félre kellett állnunk. Nehezen indultunk tovább, olyan szép volt a műsor, de útszéli megállóhelyünk nem volt épp ideális a közvilágítás és az elhaladó autók lámpái miatt.

5 fotó

A kennel mögötti réten azonban ezektől már távol lehettünk, és bár aznap már tovább kellett rá várni, ám a szemmel látható vörösek és a sugaras korona végül ismét megjelentek, amikhez most szánok és sátrak adták az előteret.