Tengeri mikrobák élnek a Vér-vízesésben

A Kelet-Antarktika egyik legismertebb, rejtélyes természeti tüneménye a Taylor-gleccser végén fakadó vörös színű Vér-vízesés.

1911-ben Robert Falcon Scott expedíciójának egyik tagja volt Thomas Griffith Taylor ausztrál geológus. Az expedíció néhány tagját Taylor vezetésével külön „kis expedícióval” bízta meg Scott, a felfedezők feladata volt feltérképezni a McMurdo-szorostól nyugatra eső terület geológiai felépítését. E munka során Taylor a később róla elnevezett gleccsert önálló jégfolyamként azonosította – korábban egy másik gleccser részének vélték. A Taylor-gleccser vizsgálatakor látták meg a végénél a különös, vöröslő vízesést, amit akkor a kutatók egyszerűen az algák okozta elszíneződésnek gondoltak.
A Vér-vízesés ma 36 kilométerre van az óceán partjától, de valamikor a régmúltban itt lehetett a tenger széle. Jelenleg a gleccser a Száraz-völgyek előterét képező Taylor-völgybe torkollik, ahol a rendkívül száraz helyi klíma és a tomboló katabatikus szél miatt a gleccser jege szublimáció útján fogy – nyáron van némi olvadás csupán. A terület akkor is rendkívül izgalmas volna, ha a Vér-vízesés nem lenne itt, mondhatjuk, ez csupán a hab a tudományos kutatás tortáján.

2023-ban egy célzott expedíció vizsgálta a terület mikrobavilágát, számolt be a Craig Venter Intézet. Az expedíció során gyűjtött mintákat és korábbi kutatások anyagát vizsgálta át az Angela Zoumplis vezette csoport. A frissen vett mintákban mikrobák örökítőanyagát vizsgálták meg, ezzel mérték fel, hogy milyen baktériumok, illetve más, sejtmagvas mikrobák élnek a Vér-vízesés alatti, szintén vérvörös, nedves üledékben. Összehasonlításul a terület más pontjain is gyűjtöttek.
Így derült ki az, hogy a Vér-vízesés iszapjában tengeri eredetű egysejtűek élnek, és most valóban aktív élettevékenységre, nem csupán genetikai töredékekre kell gondolni: kovamoszatok, dinoflagelláták és csillósok nyüzsögnek a gleccser alatti terület iszapjában. Ezek genetikailag elkülönültek a Száraz-völgyek más mintáiban talált rokonaiktól, annak köszönhetően, hogy régóta külön fejlődési úton jártak, egymástól elszigetelten.

Az egyelőre nem ismert, hogy pontosan mióta tart ez az elszigeteltség, de azt feltételezik a kutatók, hogy néhány millió éve egy melegebb időszakban bejuthatott e völgybe a tenger. Más feltételezések szerint erre hozzánk időben jóval közelebbi interglaciális idején is sor kerülhetett, pár százezer éve. A Száraz-völgyek területén több olyan sós tó is található, amelynek eredetét e tengeri elöntések korábbi eseményeihez kötik a szakemberek.
A Vér-vízesés környezetét érintő tengeri elöntés során a mai gleccser alatti régióban csapdába estek a tengeri mikrobák, és mindmáig vígan élnek. Ez azt is jelenti, hogy az itteni mikrobák az Antarktika múltjának egy speciális időszakáról mesélnek.

A Vér-vízesés vörös színét annak köszönheti, hogy a gleccser alatti kőzetekben lévő vas a felszínt elérve oxidálódik, vagyis gyakorlatilag rozsdás a víz. Azonban ennek az itteni élővilág szempontjából is van jelentősége: a vas fontos része a gleccser alatti mikrobavilág anyagcseréjének. A rozsda mellett igen fontos az is, hogy rendkívül sós vízről van szó, ez ahhoz köthető, hogy az egykori tengervíz megrekedt a völgyben, majd később a gleccser befedte ezt, és így mindmáig megőrződött.
A terület élőlény-közössége ahhoz segítheti hozzá a szakembereket, hogy rekonstruálni tudják a jég visszahúzódását, előrenyomulását, az éghajlati hatásokat.
A Száraz-völgyek területén számos igen magas sótartalmú tó van, ezek részint lehetnek tengeri maradványok, de jórészt annak köszönhető a sótartalom, hogy a terület extrém körülményei során egyre nőtt a vízben a sókoncentráció.
A Vér-vízesés alatti élőlények közt számos olyan van, amelyek képesek a számukra kedvezőtlen időszakokat „betokozódva”, vagy épp spóraként átvészelni. Ilyenkor e sejtek leállítják anyagcseréjüket, és a sejt burkolata átjárhatatlanná válik, a sejten belül pedig speciális tisztító és védő mechanizmusok kapcsolnak be. Ez azt jelenti, hogy a vízesés környezete afféle menedékként is szolgál, ahol a körülményektől függően pihenő vagy aktív stádiumban lévő mikrobákat lehet találni.












































































































































































































