Látható madarak láthatatlan fotósa

2019.02.10.Sarusi István

National Geographic Magyarország

Ki más lenne ő, mint Máté Bence! Legtöbben madárfotósként ismerik, noha azért ennél változatosabbak a fotótémái.

A láthatatlan madárfotós címmel készült rólad dokumentumfilm-sorozat. Hogy ragadt rád a madárfotós jelző, hisz a természetben sok mást is megörökítesz?
Ez így van, már a kezdetek kezdetén is mindent fényképeztem a természetben, ami akció, de mivel a madarak produkálták a legtöbb akciójelenetet, ezért kezdtem fényképezni őket gyakrabban.

Tudjuk rólad, hogy egészen korán kezdtél fotózni, de mikor is pontosan?
Ugyan az első lessátramat 13 éves koromban építettem, de első természetfotóimat már általános iskola 3-4. osztályában elkészítettem. Én ’99-től számolom azt, amikor tudatosan azért mentem terepre, hogy lesből fényképezzek állatokat.

Tehát akkor cserkeléssel nem is igazán próbálkoztál!?
De, viszont nem tudtam olyan eredményeket elérni, mert az a fajta fotózás csak dokumentáció, a leges legritkább esetben ideálisak a körülmények. Lesben ülve akár egy nap alatt is tudok jó fotót készíteni, cserkelve sokkal-sokkal nehezebb. Ellenben nagyon izgalmas az a műfaj is, mert az ember lényegesen többet lát, miközben megy a természetben, én mégis már a kezdetektől úgy vagyok vele, hogy inkább megkeresem a fényképezésre legalkalmasabb helyet és megpróbálom odacsábítani az állatokat. Ez kell ahhoz, hogy a megfelelő irányból jöjjenek a fények, jó legyen a háttér és a perspektíva: sokszor az a gond, hogy túl magasan, netán túl alacsonyan van az ember. Éppen ezért már eleve úgy építem a lest, hogy jó legyen a rálátás, azaz talajszintbe essen. Önmagában már ezért is megéri lesezni.

Tapasztalati úton jól elsajátíthatóak az iméntiek. Ugyanez érvényes a fajok megismeréseire is?
Abszolút! Ha valami érdekli az embert, akkor még internet sem nagyon kell hozzá – mondjuk ’99-ben ritkaságszámba ment, ha valakinek volt otthon internete. Magazinokból, barátaimtól, de legfőképpen saját tapasztalataimból tanultam, amiket odakint szereztem a terepen. Akkoriban még hétvégéről-hétvégére zajlott a fotózás, mert iskolába jártam: hétközben a suliban kigondoltam, mit és hogyan fogok lefényképezni, aztán hétvégén kimentem, kipróbáltam, majd a következőn ismét – így építkeztem.

Amit eddig meséltél nagy természetszeretetről árulkodnak, így hát felmerül a kérdés, volt-e, esetleg van-e kedvenc állatod?
Sosem volt. Mindig is csodálattal figyeltem a természet változatosságát. Inkább a viselkedést szerettem megörökíteni, mintsem egy, vagy akár több madárfajt. Elsődleges célomként azt tűztem ki, hogy minél élesebben jelenjen meg egy-egy ritka faj, majd ez fokozatosan átkonvertálódott odáig, hogy szinte teljesen mindegy mennyire gyakori, avagy sem az adott fotóalany, inkább az vált érdekessé, mit csinál és milyen környezetben.

Ez az, ami motivációt jelent?
Igen, mert nagyon jó dolog saját kezűleg létrehozni egy „terméket”! Nagyon sok vágyát kiélheti az ember a természetfotózásban, mert nem csupán alkotni tud, miközben odakint van, hanem még részesévé is válik annak a sok csodának, történésnek. Ugyanakkor teret engedhet technikai igényeinek is, mivelhogy minél tájékozottabban, jobban, minél újszerűbben képes használni a technikát, annál jobb képei lesznek. Mindezek után az eredmény, a produktum már csak ráadás, főleg, ha ez a „végtermék” önállóan is megállja helyét akár a falon lógó kép, akár egy rangos magazin cikkében szereplő illusztrációként. Azt is érdemes megjegyezni, hogy már az elején is nagyon jó és erős természetfotós közösség volt Magyarországon. Összességében ezek egyértelműsítették azt, hogy ezzel foglalkozzam azután is, miután befejeztem tanulmányaimat.

Kikre emlékszel vissza legszívesebben azok közül, akik inspiráltak?
Szándékosan nem akarok megnevezni senkit sem, mert annyian vannak, hogy ha véletlen kihagynék valakit, abból sértődés lenne, de annyit elárulhatok, hogy több tucat személyről van szó.

Üzlet vagy hobbi a természet szépségeinek megörökítése?
Ez nekem is hobbim – csak melléktermék, hogy valamennyi pénzt is hoz a konyhára, de semmiképpen sem munka. Nekem nincs munkám… De munkanélküli segélyért sem álltam még sorba. Örülök, hogy a hobbimból élek!

5 fotó megtekintése

Akkor egészen biztos büszke vagy arra, hogy természetfotósként tevékenykedsz!
Inkább arra vagyok büszke, hogy mikor ennyi ember érdeklődik a munkám iránt, ezzel valamilyen szinten, de pozitív irányba tudom befolyásolni a természetvédelmet. Ha valamire, akkor arra szintén büszke lehetek, hogy honnan indultam, milyen keretek közül és most hova jutottam. Ez sok fiatalnak lehet motiváció arra, hogy hallgassanak önmagukra és kezdjék el a saját útjukat járni. Legyen ez természetfotó, vagy bármi más.
Én inkább elméletileg közelítek ahhoz, hogyan érdemes úgy csinálni a dolgokat, hogy az ember sikeres legyen: a természetfotó azért is jó, mert hosszú távon nagyon sok mindent rá lehet építeni, úgy mint előadásokat, könyvkiadást, kiállításokat, amitől jobb lesz az élete. Nem azért szereztem sikereket, mert jókor kezdtem el, hanem azért, mert fanatikusan kitartottam az általam jónak vélt gondolataim mellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy önfejűen gondolkodtam volna már a kezdetek kezdetén, sokkal inkább azt, hogy először tájékozódtam, meghallgattam másokat, majd hoztam egy döntést, amiért vállaltam a felelősséget. Bárki, bármilyen irányban akar mozdulni, saját magának kell döntéseket hoznia!

Ebbéli képességeid jelentik fotográfusi sikereid kulcsát?
Nem így látom, mert nem kifejezetten természetfotó-irányúak a képességeim: ha nem ezt csinálnám, egy másik hobbit vinnék sikerre. Talán abban rejlik a képességem, hogy tökéletességre törekszem, mindeközben pedig nagyon jól tudok haladni egy általam kijelölt úton. Mostanság ezt kiállításrendezés, könyvkiadás, utazás, de még csapatépítés közben úgyszintén kamatoztathatom. Ma már van megannyi korábbi tapasztalatom, de a legelején ezek úgyszintén kitaposatlan ösvények voltak számomra és sokkal kevesebb magabiztossággal álltam neki egy-egy feladatnak. Ma már tudom, hogy így vagy úgy, de sikerre fogom vinni teendőimet. Eleve azért kezdem el, mert motivált vagyok az elkészítésében – menet közben pedig figyelem a reakciókat, hogy jó-e az adott irány, avagy érdemes lenne váltani.

Egyéni példádból is egyértelműen kiviláglik, hogy nincs egyértelműen jó vagy rossz taktika a fejlődéshez – szabályok meg pláne nem léteznek. Ennek ellenére mi az, amit tanácsolnál azoknak, akik e hobbiszerű hivatást, vagy hivatásszerű hobbit szeretnék űzni?
Valóban nincsenek szabályok! Főleg saját példámon okulva tanácsként azt mondanám, hogy nem anyagi, de még csak nem is környezeti lehetőségek azok, amiktől valakiből jó fotós válik, hanem szemléletmódja teszi őt azzá. Egy belépő szintű felszereléssel, kitartással (tökéletességre való törekvéssel) és innovatív gondolkodással kiegészítve eredményeket lehet felmutatni, éljen az illető Magyarország bármelyik településén. Szerencsére ma már olyan világban élünk, ahol több, jobb és még olcsóbb technika érhető el, mint valaha: ezzel együtt a lehetőségek száma is végtelen.

Meglehetősen szerteágazóvá vált feladatköröd. Hogyan birkózol meg ennyiféle teendővel?
Legalább tízszer annyi feladatom van, mint amire képes vagyok. Mindig éppen azt választom ki, ami a legaktuálisabb, amihez a legtöbb kedvem van, vagy éppen amihez a legmegfelelőbb az időjárás. Tehát tíz közül választok egyet, kilencet meg elengedek.

Ugyanezzel a tudatossággal választasz fotós helyszínt? Van természetfotós bakancslistád?
Nincs. Sok szép helyen jártam, és fogok is még. Ezt mindig az adott szituáció, a körülmények döntik el: valaki meghív, olyan fotótéma lesz, esetleg éppen akkor ráérek… Bárhova szívesen megyek, ahol örömmel fogadnak és van jó fotótéma. Már akkor sem volt semmilyen elvárásom, amikor erdei pintyet fényképeztem a lakóhelyem közelében lévő erdőben. Van egy Fotós projekt nevű fájl a számítógépemen, amiben annyi minden van, hogy 200 éves koromig sem tudnám lefotózni, de nem kell nekem mindent irányítani – az élet megoldja.

Akkor a tudatosság mellett jó adag spontaneitás is van az életedben.
Nagyon sok, igen, főleg az van. Szerencsére nagyon jól ki tudtam alakítani magamban az improvizáció képességét: ha jön egy jó lehetőség, akkor arra nagyon könnyen rá tudok mozdulni. Minden teendőmet, programomat úgy alakítok, ha jön egy soha vissza nem térő alkalom, akkor azt be tudjam vállalni. Mindig azok az utak a legjobbak, amik nincsenek megtervezve.

Mivel a fotográfia alkotási folyamat, nem érdemes időkeretek közé szorítani.
Tényleg nem, mert a helyszínen dől el, mik a lehetőségek. Ha tizedjére térünk vissza ugyanarra a helyre, még akkor is lehetnek olyan körülmények, mondjuk természeti tényezők, amik folyvást változnak: nagyon leegyszerűsítve a dolgot felhősödik az égbolt vagy hétágra süt a Nap. Ennél bonyolultabb eset a témapréda viselkedése – ezt a természet produkálja. Utána az én feladatom, hogy lefényképezzem ezt a jelenetet, amit bár megnézni nagyon egyszerű, megörökíteni már korántsem gyerekjáték.

Ehhez, vagyis, hogy az állatok menjenek „fotózkodni”, nyilvánvalóan hatni kell rájuk – mivel mással, mint táplálékkal!?
Mindig az a cél, hogy igyekszem minimálisan hozzányúlni bármihez. Onnantól kezdve, hogy létrehozok egy élőhelyet, egy lest, már a természet teszi hozzá a maga egyediségét.

Ugyanolyan szárnyaló jövőt képzelsz el magadnak, mint amilyenek tollas alanyaid?
Meglátjuk. Egyelőre annyi bizonyos, hogy noha világszerte, több kontinensen is sikeresek az általam tervezett és épített lesek, de ezek szűk rétegnek és nagyon kevés élményt adnak. Évek óta keresem annak lehetőségét, hogy ezt a rendszert hogyan tudjuk úgy átalakítani, hogy több (tíz)ezer látogatónak is örömet adjon: nemzeti parkokkal együttműködve olyan madárszínházakat akarunk csinálni, ahol fotós élményhez hasonló tapasztalatot lehet szerezni, ám egy állatkerthez hasonlóan lehet megnézni a madarakat – mégis sokkal kötetlenebb módon. Március elején indítjuk el a Fajbook versenyt, ami arra ösztönzi a felhasználót, hogy minél több fajról gyűjtsön fotót, hogy egyre magasabb szintre érjen. Ezt szeretnénk megfelelően játékossá, mindazonáltal komollyá is tenni – megfelelő díjakkal. Ily’ módon válhat ez igazán érdekes, akár közösségi élménnyé is.

Az interjút készítette: Sarusi István

#természetfotózás