Új Hubble-felvétel készült a Sas-köd neves részletéről

A Hubble-űrteleszkóp 1990. április 24-én indult útnak a Discovery űrsikló hasznos terheként, másnap pályára állt, tudományos működését pedig május 20-án kezdte meg. Mindezeknek idén már a 35. évfordulóját ünnepelhetjük, és erre minden idők legnépszerűbb, legsikeresebb űrteleszkópja is készül.

Az ünnepi időszakban számos korábbi célpontját újra lefotózza, és ennek része a Sas-köd egyik oszlopáról született új felvétel is. Először 2005-ben fotózta ezt az űrteleszkóp. Nemrégiben a Sombrero-galaxisról készült új felvétele, illetve a Nagy Magellán Felhőben lévő NGC 346 nevű ködről alkotott új fotója került napvilágra ebben az ünnepi sorozatban.

A 7000 fényévre lévő Sas-köd a Tejút központi dudora közelében látszik (hazánkból is látható), csillagbölcsőde, vagyis újonnan született, fiatal csillagok sokaságát rejti. Talán az egyik legismertebb régiója égboltunknak, és ebben nem kis szerepe van a csillagkeletkezési terület igen érzékletes nevének. A köd belsejében lévő három nyúlánk képződményt a Teremtés oszlopai néven ismerhetjük.

A legtöbb esetben az oszlopok e hármas csoportjáról látunk fotót, most viszont a kevésbé sűrűn fotózott, kissé elkülönülő negyedik oszlopra koncentráltak. Ez az oszlop elképesztően nagy: 9,5 fényév, vagyis kétszer akkora a hossza, mint a Nap és a legközelebbi csillag távolsága. A jellegzetes oszlopok felett látható egy fiatal csillagokból álló csoport (ez NGC 6611 néven ismert), amelyek jelentősen hozzájárulnak az oszlopok látványához.

No de mik is ezek az oszlopok?

A sztalagmitokra, vagyis felfelé növekvő cseppkövekre emlékeztető oszlopok porból és gázból állnak, amelyeknek a Sas-köd hideg hidrogéngázai jelentik az alapját. E rendkívül dinamikus környezet teli van fiatal csillagokkal (ezek teszik ki az NGC 6611 halmazát), amelyek intenzív sugárzásuk révén felülről koptatják is az oszlopokat. Ugyanezen csillagok fénye az oszlop külső megvilágításáért is felelős, és e fénylés teszi igazán három dimenzióssá a látványt. A háttérnek külön lámpása van: a távolabb lévő gázok izzása emeli ki az oszlopok sziluettjét. Az oszlop felső részét sötét, igen sűrű hidrogén teszi ki, amellyel a csillagok energiái még nem tudtak elbánni.

Az oszlopok belsejében csillagkeletkezés zajlik. Egyes csillagok a gázok gravitációs összeroskadása révén születnek, míg mások annak köszönhetően, hogy a szomszédos csillagok felforrósítják e gázokat, amelyek nyomása emiatt megnő. Csillagok keletkezési helyét jelzik az oszlop középső részén látható dudorok, illetve ujjszerű nyúlványok – ezek mindegyike nagyjából a Naprendszer egészének méretéhez hasonló nagyságú. A születő csillagok egészen addig szívhatták magukba a környező gázokat, mígnem felizzott a fényük: ekkor a gáz utánpótlása megszűnt.

Azonban e csillagfény újabb csillagok születéséhez is elvezethet az oszlop egyes részein. Ilyeneket láthatunk az oszlop tetejéből kitüremkedő, felizzó gázcsomókban és ujjszerű nyúlványokban. A már meglévő, fiatal csillagok felmelegítik az oszlop tetején lévő gázokat, lökéshullámfront keletkezik előttük – ezek azok a fénylő, harapásnyomra emlékeztető ívek az oszlop bal felső részén.

E gázok, miközben felmelegedve kitágulnak, úgy hatnak a hideg gázokra, mint egy faltörő kos. Nyomásuk hatására az összetorlódik, és ez elvezethet az új csillagok kialakulásához. Amint a lökéshullámfront lassanként halad előre, ez az eseménysor többször is megismétlődhet.

A felvétel színeiről is érdemes szót ejteni, ezeket a fiatal csillagok ultraibolya sugárzása hozza létre. A kép felső részén a kékes árnyalatokat az oxigén izzása adja, az alul látható vöröseket pedig a hidrogéné. A sötét foltok átlátszatlan területek, amelyek igen hideg gázból és némi porból állnak. Ezek a hideg gázok igen hatékonyan nyelik el a fényt, legnagyobb mértékben annak kékes összetevőit. Ehhez köthető, hogy a sötét foltok peremén néha vöröses fényszóródás látszik.