Váratlan látogató

„… Egyre lustább lett a nyár. A felkelni készülő nap is csak bágyadtan kukucskál a felhőpaplan alól, egyre tovább és tovább marad elbújva a horizont mögött. Hosszú ködfüggöny ül meg derék magasan a szunnyadó rét felett, hogy épp csak eltakarja a folyóparti füzek szemérmes bokáját. Áporodott, nehéz, láptól, sártól, nádtól sűrű a levegő. De szeretem ezt az illatot. Ahogy a hajnali lusta szellő éppen csak bebújik orrlikamba. Megül tüdőm minden szegletében, kitöltve azt, kiűzve a szürke város minden füstjét minden apró porszemét onnan. Csend van mindenütt. Lassú léptekkel kelek át a hídon, alattam lusta békák halk vartyogása, amott csuka rabol el egy álmos küszt a rajból. Látom ahogyan fröccsen a víz, majd simul újra mint nagymamám fehér vánkosán a huzat mikor felrázta azt. Levágott búzatarlón rendben felgörgetett bálákon egerészölyv várja, hogy a nap végre felszárítsa a lusta ködöt a tájról. Valahol messzebb róka bújik, tán egeret firtat. Felettem útjukra készülő vadlúd csapat zajong, bokor alól fácán rikolt és látom ahogy a távoli tanyáról kihajtják a marhát. Kolomp kondul, majd messziről harang felel reá. Mérges pulik, korcsok csaholnak a szürke paták közt, rendre fogva a bóklászó óriásokat. Amott a címeres kukorica szélében szerelemtől feltüzelt bak udvarol a szende sutának. Óvatosan bújok az árokparti akácok alá, de lábam alatt a száraz gallyak mint égrobajlás roppannak a csendben. Az ifjú kérő felüti fejét a zajra és vágytól ittasan megindul a tarlón felém. Izgatottan húzom álcám még szorosabbra, és kushadok a szúrós bokrok alá. Kíváncsian leskelődik a bokrok közé, olykor nagyokat szippantva a légbe. Faképnél hagyott párja, izgatottan követi, nem érti mitől vesztette el érdeklődését a délceg lovag. Lassan olyan közel van, hogy már érzem a szagát, hallom szinte minden lélegzetvételét. Az öreg Nikon csak kattog a kezemben, próbálja a pillanat minden részletét örökre megállítani. Aztán a tarlóról a dalia az árokszélre hág, szemben velem, alig 8 méternyi távolság választ el minket egymástól. Kíváncsian néz, én dermedtem nézem, mozdulni sem merek és érzem lassan elfogy az úgy 2 perce vett utolsó lélegzetem is. 4 perc, mennyi minden benne van ebben. Én csodálom minden vonását, próbálom magamba szívni a percet, szívem vadul ver, arcom önkéntelen is mosolyra húzódik. Még egy kép, meg még egy, még tíz, húsz …. Aztán, mint ha a suta nógatná, kicsit csalódottan, de ahogy jött úgy el is lépdel a tarló szélén. Félútról visszanéz, elköszön, és kecses léptekkel szende párja oldalán beleveszik a címeres kukoricatábla zöldjébe. Csak ülök saját sarkamon, fejemben millió gondolat, állatról, emberről, életről … elpocsékolt percekről, rohanásról, folyton hajszolt és soha el nem ért vágyakról. Be nem járt utakról, csendről, nyugalomról, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ezt az utat járom. És Te? Te megállsz e ott, hol az út már véget ér? Vagy sártól, portól, bogáncstól nem tartva lelépsz az útról, hogy élj? Mert az igazi kaland ott kezdődik, ahol az út már véget ér...”