A Tisza üzenete partra szállt Tiszalökön

2026.08.29.ifj. Rokonál Zoltán

National Geographic Magyarország

Van egy különös pillanat egy folyóparton, amikor az ember egyszerre érez örömöt és szégyent. Örül annak, hogy egy újabb zsáknyi hulladék kikerült a természetből – és közben pontosan tudja, hogy annak a zsáknak soha nem lett volna szabad ott megtelnie. Valahol e két érzés között érkezett meg augusztus 22-én kora este Tiszalökre a VII. Bodrogi–XIV. Tiszai PET Kupa mezőnye. Nyolc nap, rengeteg munka és hosszú folyami út után itt ért véget a verseny, de talán pontosabb úgy fogalmazni: Tiszalökön ért partot egy olyan küldetés, amelynek valójában addig nem lehet vége, amíg a folyóinkba továbbra is bekerül a szemét. A PET Kupa résztvevői Olaszliszkától indultak, majd Szegin, Bodrogkeresztúron, Tokajon és Tiszaladányon keresztül haladtak egészen Tiszalökig. Az összevont versenyen 12 csapat tisztította az árteret, napi szinten mintegy 150–160 ember dolgozott a folyó mentén, a váltásokkal együtt pedig összesen 265 résztvevő kapcsolódott be a munkába. A teljes bodrogi és tiszai szakaszon mintegy 19 tonna hulladék gyűlt össze. Ezek a számok önmagukban is súlyosak, de a parton állva hamar kiderül: egy tonna hulladék nem pusztán egy adat. Zsákok százait, átcipelt gumiabroncsokat, bozótból előhalászott tárgyakat, izzasztó órákat és sok száz ember munkáját jelenti. Tiszalök számára különösen beszédes a mérleg. A Tiszaladány és Tiszalök közötti, kilenc folyamkilométeres szakaszon 2120 kilogramm hulladékot gyűjtöttek össze a petkalózok: 522 zsáknyi szemetet, nyolc gumiabroncsot és számos nagyobb darabos hulladékot. Ez kevesebb, mint amennyi a Tokaj és Tiszaladány közötti, különösen erősen szennyezett ártéren került elő – ott két nap alatt közel hét tonna hulladék gyűlt össze –, de ettől még aligha lehetünk nyugodtak. A Tiszalök környéki szemét nagy része ugyanis nem egyszerűen a víz felszínén úszva érkezett meg, hanem az ártérben rejtőzött, sokszor hosszú évek óta. Ez a hulladék már többnyire nem mesél könnyen a saját történetéről. A palackok töredezettek, a címkék leáztak, az idő lassan eltüntette a nyomokat. Nehéz pontosan megmondani, honnan indultak, ki hagyta őket ott, és mikor kerültek a folyó közelébe. A nagyobb árhullámok hiánya miatt az utóbbi években csökkent az Ukrajna felől érkező hulladék mennyisége, de ez nem jelenti azt, hogy eltűnt volna a probléma. Az ártér sok év „termését” őrzi. A szemét pedig olykor egészen közelről, emberi felelőtlenségből kerül oda: szennyezett horgászhelyek, elhagyott bódék, kihordott limlom és olyan tárgyak jelzik ezt, amelyeket valaki egyszerűen ott hagyott, abban bízva, hogy amit már nem lát, az talán nem is létezik. A PET Kupa csapatának egyik legmegrázóbb élménye idén éppen ez volt. A bodrogi szakaszon egy illegális szemétlerakatot találtak, ahol egyértelmű volt, hogy a hulladékot nem a víz hozta magával, hanem emberek hordták ki a folyópartra. A felháborodást csak fokozta, hogy ezt a vidéket a csapat 2024-ben is végigjárta, és ahelyett, hogy csökkent volna a szemét mennyisége, helyenként még nőtt is. Találtak illegális vízkivételeket is, amelyeket jelentettek a hatóságoknak. És persze akadtak olyan „leletek”, amelyek első pillantásra inkább meghökkentőek, mint szomorúak: rengeteg gumiabroncs, autókarosszéria, több hűtő, valamint egy különös hungarocellből készült fotel is előkerült. Utóbbi akár egy képzeletbeli PET Kupa-múzeum egyik legfurcsább darabja is lehetne – ha nem lenne közben ennyire veszélyes. A hungarocell ugyanis könnyen morzsolódik, apró darabjai pedig idővel mikroműanyaggá válhatnak. Így egyetlen látványos tárgy mögött is ott húzódik ugyanaz a komoly történet: amit az ember kidob, az nem tűnik el. Legfeljebb átalakul, szétesik, tovább sodródik, és végül valahol újra szembejön velünk – egy folyóparton, egy ártérben vagy akár az élővilágban. Talán ezért is különleges a PET Kupa. Mert egyszerre komoly és játékos. A résztvevők nem egyszerűen gumicsizmában, zsákokkal járják a partot: a folyóból összegyűjtött hulladékból épített hajókkal indulnak útnak, amelyeknek meg kell felelniük a verseny feltételeinek. Idén például olyan hajó is akadt, amelyet szobabiciklivel hajtottak. A kemény munka mellett kvízek, ügyességi versenyek, Petathlon, közös programok és a PETaSztár is része a kupának. A csapatok PETákokat gyűjtenek, vagyis a saját pontszámukat, amely nemcsak az összeszedett hulladék mennyiségétől függ, hanem számos más versenyfeladattól és a közösségi aktivitástól is. A végeredmény így nem csupán arról szól, ki gyűjtötte a legtöbb palackot. Az első helyet a Siemens Energy csapata szerezte meg 35 208 PETákkal, a második a Tomra lett 26 986 PETákkal, míg a harmadik helyen a PETardáltak végeztek 25 612 PETákkal. A Bodrog és Tisza Hőse díjat – amelyet az egy főre jutó legtöbb összegyűjtött hulladékért adnak – szintén a Tomra csapata nyerte el. A díjak mögött azonban ugyanaz a közös munka áll: vöröshangyák, csalán, sűrű növényzet, nehezen megközelíthető „PET-bányák”, hosszú órák a parton, majd válogatás, pakolás, számolás. És amikor az ember azt hinné, hogy estére már mindenki csak zuhanyra és alvásra vágyik, még marad energia a közös ünneplésre is. Talán ez a lelkesedés az, ami kívülről a leginkább meglepi az embert. Hogy miközben a munka fárasztó, néha dühítő, sőt elkeserítő is, a petkalózok mégis újra nekivágnak a következő napnak. Akkor is, amikor azt gondolnák, hogy egy szakaszon már biztosan összeszedték a nagyját, és akkor is, amikor a következő kanyar után újabb, hasonlóan szennyezett partszakasz vár rájuk. A folyótisztítás itt nem egyszerű takarítás: közösségi élmény, kitartáspróba és egyfajta válasz arra a kérdésre, hogy mit tehet az ember, amikor egy problémával nap mint nap szembesül. De éppen itt van a PET Kupa történetének legfontosabb ellentmondása is. Fantasztikus, hogy ennyi ember hajlandó évről évre tenni a folyóért. Jó látni a megtisztított partszakaszokat, a megtelt zsákokat, a lelkes önkénteseket. Hosszú távon azonban nem az lehet a cél, hogy egyre több és több ember egyre több szemetet szedjen össze. Az igazi siker az lenne, ha egyszer nem lenne szükség rájuk. Ehhez pedig a folyóparton végzett munka önmagában kevés. Szükség van a felvízi országokkal való hatékonyabb együttműködésre, megelőzésre, valódi „cső eleji” megoldásokra, vagyis arra, hogy a hulladék eleve ne kerülhessen a folyóba. És szükség van arra is, hogy helyben változzon a szemlélet. Hogy ne legyen természetes gondolat az: „nem az én szemetem, miért én szedjem össze?” A folyó ugyanis közös kincsünk – és a szennyezése is közös következményekkel jár. Tiszalökön ezért a PET Kupa érkezése több lehet egyszerű versenycélba érésnél. Lehet figyelmeztetés is. Jó lenne, ha a helyi közösség, az önkormányzat, az iskolák és a civil szervezetek egyre több olyan kezdeményezést indítanának, amelyek közelebb hozzák az embereket a folyóhoz. Egy Föld napi vagy Víz világnapi szemétszedés, egy helyi folyóparti program, egy közös akció talán önmagában nem oldja meg a problémát – de szemléletet formálhat. A PET Kupa résztvevői közben azt is szomorúan tapasztalták, hogy az egész út során egyetlen vízitúrázó csoporttal sem találkoztak, miközben jet skisekkel és motorcsónakosokkal annál többel. Pedig talán akkor kezdünk igazán vigyázni valamire, ha nemcsak használjuk, hanem meg is ismerjük és megszeretjük. Különösen fontos lenne, hogy a fiatalok számára a Tisza ne pusztán egy név legyen a térképen vagy egy háttér a nyári fényképekhez. Legyen élmény, élőhely, találkozási pont. Egy hely, ahol jó időt tölteni – és amelyért ezért jó tenni is. Mert aki egyszer saját kezével húz ki egy műanyag palackot a bokrok közül, vagy látja, mennyi szemét lapul egy látszólag érintetlen ártérben, talán legközelebb már másképp néz a saját kezében lévő flakonra is. Tiszalökön tehát augusztus 22-én valóban véget ért egy nyolcnapos verseny. A hajók megérkeztek, az eredményeket összesítették, a PETákokat hitelesítették, a győztesek megkapták a megérdemelt elismerést. De a történet nem ért véget. Mert a PET Kupa mögött egész éves munka áll: oktatás, szemléletformálás, hazai és nemzetközi projektek, válogatás a Folyómentő Központokban, és annak keresése, hogyan lehet minél több anyagot visszaforgatni a körforgásba. A parton maradt azonban egy kérdés, amely talán fontosabb minden eredménylistánál: meddig kell még megtisztítanunk a folyót attól, amit egyszerűen nem lenne szabad beleengednünk? Amíg erre nincs megnyugtató válasz, addig szükség van azokra, akik gumicsizmát húznak, hajóra szállnak, átvágnak a csalánon és a bozótoson, majd lehajolnak még egy palackért. Nekik köszönhetően Tiszalöknél most tisztább lett egy darab Tisza. És talán minden egyes zsákkal egy kicsit világosabbá vált az is, hogy a folyó végső soron mindig visszaadja nekünk azt, amit belé rejtettünk.

A PET Kupa résztvevői Olaszliszkától indultak, majd Szegin, Bodrogkeresztúron, Tokajon és Tiszaladányon keresztül haladtak egészen Tiszalökig. Az összevont versenyen 12 csapat tisztította az árteret, napi szinten mintegy 150–160 ember dolgozott a folyó mentén, a váltásokkal együtt pedig összesen 265 résztvevő kapcsolódott be a munkába. A teljes bodrogi és tiszai szakaszon mintegy 19 tonna hulladék gyűlt össze. Ezek a számok önmagukban is súlyosak, de a parton állva hamar kiderül: egy tonna hulladék nem pusztán egy adat. Zsákok százait, átcipelt gumiabroncsokat, bozótból előhalászott tárgyakat, izzasztó órákat és sok száz ember munkáját jelenti.

Tiszalök számára különösen beszédes a mérleg. A Tiszaladány és Tiszalök közötti, kilenc folyamkilométeres szakaszon 2120 kilogramm hulladékot gyűjtöttek össze a petkalózok: 522 zsáknyi szemetet, nyolc gumiabroncsot és számos nagyobb darabos hulladékot. Ez kevesebb, mint amennyi a Tokaj és Tiszaladány közötti, különösen erősen szennyezett ártéren került elő – ott két nap alatt közel hét tonna hulladék gyűlt össze –, de ettől még aligha lehetünk nyugodtak. A Tiszalök környéki szemét nagy része ugyanis nem egyszerűen a víz felszínén úszva érkezett meg, hanem az ártérben rejtőzött, sokszor hosszú évek óta.

Ez a hulladék már többnyire nem mesél könnyen a saját történetéről. A palackok töredezettek, a címkék leáztak, az idő lassan eltüntette a nyomokat. Nehéz pontosan megmondani, honnan indultak, ki hagyta őket ott, és mikor kerültek a folyó közelébe. A nagyobb árhullámok hiánya miatt az utóbbi években csökkent az Ukrajna felől érkező hulladék mennyisége, de ez nem jelenti azt, hogy eltűnt volna a probléma. Az ártér sok év „termését” őrzi. A szemét pedig olykor egészen közelről, emberi felelőtlenségből kerül oda: szennyezett horgászhelyek, elhagyott bódék, kihordott limlom és olyan tárgyak jelzik ezt, amelyeket valaki egyszerűen ott hagyott, abban bízva, hogy amit már nem lát, az talán nem is létezik.

A PET Kupa csapatának egyik legmegrázóbb élménye idén éppen ez volt. A bodrogi szakaszon egy illegális szemétlerakatot találtak, ahol egyértelmű volt, hogy a hulladékot nem a víz hozta magával, hanem emberek hordták ki a folyópartra. A felháborodást csak fokozta, hogy ezt a vidéket a csapat 2024-ben is végigjárta, és ahelyett, hogy csökkent volna a szemét mennyisége, helyenként még nőtt is. Találtak illegális vízkivételeket is, amelyeket jelentettek a hatóságoknak. És persze akadtak olyan „leletek”, amelyek első pillantásra inkább meghökkentőek, mint szomorúak: rengeteg gumiabroncs, autókarosszéria, több hűtő, valamint egy különös hungarocellből készült fotel is előkerült.

Utóbbi akár egy képzeletbeli PET Kupa-múzeum egyik legfurcsább darabja is lehetne – ha nem lenne közben ennyire veszélyes. A hungarocell ugyanis könnyen morzsolódik, apró darabjai pedig idővel mikroműanyaggá válhatnak. Így egyetlen látványos tárgy mögött is ott húzódik ugyanaz a komoly történet: amit az ember kidob, az nem tűnik el. Legfeljebb átalakul, szétesik, tovább sodródik, és végül valahol újra szembejön velünk – egy folyóparton, egy ártérben vagy akár az élővilágban.

Talán ezért is különleges a PET Kupa. Mert egyszerre komoly és játékos. A résztvevők nem egyszerűen gumicsizmában, zsákokkal járják a partot: a folyóból összegyűjtött hulladékból épített hajókkal indulnak útnak, amelyeknek meg kell felelniük a verseny feltételeinek. Idén például olyan hajó is akadt, amelyet szobabiciklivel hajtottak. A kemény munka mellett kvízek, ügyességi versenyek, Petathlon, közös programok és a PETaSztár is része a kupának. A csapatok PETákokat gyűjtenek, vagyis a saját pontszámukat, amely nemcsak az összeszedett hulladék mennyiségétől függ, hanem számos más versenyfeladattól és a közösségi aktivitástól is.

A végeredmény így nem csupán arról szól, ki gyűjtötte a legtöbb palackot. Az első helyet a Siemens Energy csapata szerezte meg 35 208 PETákkal, a második a Tomra lett 26 986 PETákkal, míg a harmadik helyen a PETardáltak végeztek 25 612 PETákkal. A Bodrog és Tisza Hőse díjat – amelyet az egy főre jutó legtöbb összegyűjtött hulladékért adnak – szintén a Tomra csapata nyerte el. A díjak mögött azonban ugyanaz a közös munka áll: vöröshangyák, csalán, sűrű növényzet, nehezen megközelíthető „PET-bányák”, hosszú órák a parton, majd válogatás, pakolás, számolás. És amikor az ember azt hinné, hogy estére már mindenki csak zuhanyra és alvásra vágyik, még marad energia a közös ünneplésre is.

Talán ez a lelkesedés az, ami kívülről a leginkább meglepi az embert. Hogy miközben a munka fárasztó, néha dühítő, sőt elkeserítő is, a petkalózok mégis újra nekivágnak a következő napnak. Akkor is, amikor azt gondolnák, hogy egy szakaszon már biztosan összeszedték a nagyját, és akkor is, amikor a következő kanyar után újabb, hasonlóan szennyezett partszakasz vár rájuk. A folyótisztítás itt nem egyszerű takarítás: közösségi élmény, kitartáspróba és egyfajta válasz arra a kérdésre, hogy mit tehet az ember, amikor egy problémával nap mint nap szembesül.

De éppen itt van a PET Kupa történetének legfontosabb ellentmondása is. Fantasztikus, hogy ennyi ember hajlandó évről évre tenni a folyóért. Jó látni a megtisztított partszakaszokat, a megtelt zsákokat, a lelkes önkénteseket. Hosszú távon azonban nem az lehet a cél, hogy egyre több és több ember egyre több szemetet szedjen össze. Az igazi siker az lenne, ha egyszer nem lenne szükség rájuk.

Ehhez pedig a folyóparton végzett munka önmagában kevés. Szükség van a felvízi országokkal való hatékonyabb együttműködésre, megelőzésre, valódi „cső eleji” megoldásokra, vagyis arra, hogy a hulladék eleve ne kerülhessen a folyóba. És szükség van arra is, hogy helyben változzon a szemlélet. Hogy ne legyen természetes gondolat az: „nem az én szemetem, miért én szedjem össze?” A folyó ugyanis közös kincsünk – és a szennyezése is közös következményekkel jár.

Tiszalökön ezért a PET Kupa érkezése több lehet egyszerű versenycélba érésnél. Lehet figyelmeztetés is. Jó lenne, ha a helyi közösség, az önkormányzat, az iskolák és a civil szervezetek egyre több olyan kezdeményezést indítanának, amelyek közelebb hozzák az embereket a folyóhoz. Egy Föld napi vagy Víz világnapi szemétszedés, egy helyi folyóparti program, egy közös akció talán önmagában nem oldja meg a problémát – de szemléletet formálhat. A PET Kupa résztvevői közben azt is szomorúan tapasztalták, hogy az egész út során egyetlen vízitúrázó csoporttal sem találkoztak, miközben jet skisekkel és motorcsónakosokkal annál többel. Pedig talán akkor kezdünk igazán vigyázni valamire, ha nemcsak használjuk, hanem meg is ismerjük és megszeretjük.

Különösen fontos lenne, hogy a fiatalok számára a Tisza ne pusztán egy név legyen a térképen vagy egy háttér a nyári fényképekhez. Legyen élmény, élőhely, találkozási pont. Egy hely, ahol jó időt tölteni – és amelyért ezért jó tenni is. Mert aki egyszer saját kezével húz ki egy műanyag palackot a bokrok közül, vagy látja, mennyi szemét lapul egy látszólag érintetlen ártérben, talán legközelebb már másképp néz a saját kezében lévő flakonra is.

Tiszalökön tehát augusztus 22-én valóban véget ért egy nyolcnapos verseny. A hajók megérkeztek, az eredményeket összesítették, a PETákokat hitelesítették, a győztesek megkapták a megérdemelt elismerést. De a történet nem ért véget. Mert a PET Kupa mögött egész éves munka áll: oktatás, szemléletformálás, hazai és nemzetközi projektek, válogatás a Folyómentő Központokban, és annak keresése, hogyan lehet minél több anyagot visszaforgatni a körforgásba.

A parton maradt azonban egy kérdés, amely talán fontosabb minden eredménylistánál: meddig kell még megtisztítanunk a folyót attól, amit egyszerűen nem lenne szabad beleengednünk?

Amíg erre nincs megnyugtató válasz, addig szükség van azokra, akik gumicsizmát húznak, hajóra szállnak, átvágnak a csalánon és a bozótoson, majd lehajolnak még egy palackért. Nekik köszönhetően Tiszalöknél most tisztább lett egy darab Tisza. És talán minden egyes zsákkal egy kicsit világosabbá vált az is, hogy a folyó végső soron mindig visszaadja nekünk azt, amit belé rejtettünk.