Könyv egy elfeledett magyar királyi dinasztiáról

A Magyar Királyság történetében több mint száz éven át játszott meghatározó szerepet a 15–16. század fordulóján felemelkedett Szapolyai-család. A magyar történelem egyik legnagyobb fordulópontjának tartott eseményéhez, az 1526. évi mohácsi csatához kapcsolódó legújabb kutatások révén most törvényszerűen a dinasztia felé is nagyobb figyelem irányult.

De vajon hogyan értékelhető a Szapolyaiak teljesítménye a korszak nagy töréspontjai, a már említett mohácsi ütközet és Buda eleste körüli évtizedekben? Erre próbál meg választ adni a Fodor Pál és Varga Szabolcs szerkesztette kötet: Egy elfeledett magyar királyi dinasztia: a Szapolyaiak.
A könyv komoly történelmi adósságot törleszt, mert – ahogy a szerkesztők megjegyzik – a történelmi emlékezet másként viszonyul az Árpád-házi uralkodókhoz, illetve Mátyás királyhoz, mint a Szapolyaiakhoz: előbbiek megítélése egyöntetűen pozitív, míg utóbbiaké inkább negatív. De vajon mi lehet ennek az oka?
„Valljuk be, hogy a magyar közgondolkodás méltatlannak tartotta őket arra, hogy nagy királyaink mellett szerepeljenek. Jelzésértékű, hogy a nápolyi Anjouk időszaka is sokkal kedvezőbb besorolást kapott, náluk fel sem merül holmi stigmaként az idegen származás. Ezzel szemben a Szapolyaiak kapcsán már a kortársak arról suttogtak, hogy János személyében egy szláv eredetű uralkodó fejére került a magyarok Szent Koronája. Hiába tekintett az uralkodó magára a Hunyadiak hatalmának folytatójaként, hiába újította fel a nagy törökverő hadvezér, Hunyadi János síremlékét a gyulafehérvári székesegyházban, mégsem sugárzott a Hunyadiak dicsfényéből semmi a családra” – mondta Varga Szabolcs történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa a dinasztia nagy ívű felemelkedése körül kialakult vitákra reflektálva.
A magyar történelmi emlékezetben gyakran bukott emberként, intő történelmi példaként szerepelnek az életükből időről-időre idézett történetekben: Jánosnak a mohácsi ütközetből való távolmaradása, Izabella királynőnek Budáról, majd Erdélyből megalázó módon való távozása és János Zsigmondnak az 1566. évi zimonyi találkozója a Magyar Királyság végzetét jelentő, agg Szulejmán szultánnal.
A kötetben olvasható legfrissebb kutatások rámutatnak többek között, hogy a Szapolyaiak kétségtelenül jól kormányozták a birtokaikat, gondosan foglalkoztak uradalmaik fejlesztésével, és törekedtek azok minél hatékonyabb működtetésére. A családnak nem kellett szégyenkeznie akkor sem, ha tagjainak műveltségét, politikai-kormányzati teljesítményét vagy éppen a mecenatúra terén tett erőfeszítéseit vizsgáljuk.
„A család bekerült az európai királyi dinasztiák szűkebb elitjébe, és ezen a téren a Szapolyaiak bizony lekörözték a Hunyadiakat. Gondoljuk csak arra, hogy Mátyásnak milyen nehezen sikerült rangban megfelelő feleséget találni magának. Közel tizennyolc év uralkodás és több győztes háború kellett ahhoz, hogy Aragóniai Beatrixot oltár elé vezethesse 1476-ban. Szapolyai János ezzel szemben már a hatalom megragadásakor királyi rokonsággal bírt, ő maga pedig agglegényként készen állt arra, hogy jó házassággal tovább erősítse a család európai beágyazottságát” – írja a könyv előszavában Fodor Pál történész, turkológus, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója.
A Szapolyaiak pályája sokban hasonlít a Hunyadiakra, és János király, majd Izabella környezetében tudatosan ápolták Hunyadi János és Mátyás emlékét. Végül is az utolsó magyar királyi dinasztiáról beszélhetünk velük kapcsolatban, akik Lengyelországában és Itáliában is komoly kapcsolatokkal rendelkeztek, és Magyarországon is komoly társadalmi bázissal bírtak. Nem János állítólagos mohósága, hanem a család gazdasági eredményei, politikai kapcsolatai, és Jánosnak az erdélyi vajdaként elért sikerei álltak a királlyá választása mögött. A Habsburgoktól ódzkodó magyar nemesség és egyházi társadalom joggal gondolta azt, hogy a Szapolyaiak lesznek a legjobb megoldás az ország számára. Csak kevesen ismerték fel, hogy a mohácsi csata után elveszett az „önálló magyar út” lehetősége. A tanulmányokat elolvasva pedig az is kitűnik, hogy ami elég volt az ország leggazdagabb főúri családjai közé kerüléshez, az már kevésnek bizonyult királyként az európai politikában. János számára a Magyar Királyság trónja egyre nagyobb falat lett a folyamatos kudarcok és elszigetelődés éveiben.
„Tény és való, hogy egy uralkodó sikerességét a célszalag átszakításakor, azaz a halál pillanatában lehet először tényszerűen megállapítani. Ebben a tekintetben a Szapolyaiak látszólag nem álltak túl jól. Igaz, az ország sértetlenségét és területi integritását valószínűleg egy sokkal jobb és ügyesebb kormányzattal sem sikerült volna megőrizni” – mutatott rá Varga Szabolcs, hozzátéve, hogy kiszolgáltatottságuk ellenére a Szapolyai-dinasztia testesítette meg a Magyar Királyság mindinkább fikcióvá váló egységét. Nekik köszönhetően született meg 1570-ben az Erdélyi Fejedelemség az ország keleti területein, és ezzel biztosították a magyar államiság továbbélését itt. Ugyanakkor János királyt abban komoly felelősség terheli, hogy akarva-akaratlanul az Oszmán Birodalom „szálláscsinálójává” vált az ország szívében.
A kötet egyik újdonsága az a felismerés, hogy a korabeli emlékekből és történetírói szövegekből János kapcsán akár a jó király portréját is megrajzolhatnánk. Ahogy írják, „egy jobb korban Jánosból akár egy új Mátyás válhatott volna”. Mindez azonban a család kihalásával együtt elenyészett, ám a mohácsi csata 500. évfordulójához közeledve van remény a jobb megismerésükre. A horvát–bosnyák határszélen felbukkanó Szapolyaiak a Felvidéken, Szepesváron és Trencsénben alapozták meg a hatalmukat, majd Erdély lett az igazi otthonuk, miközben Buda átépítése is a nevükhöz fűződik. Így rajtuk keresztül a Kárpát-medence történelmi egysége is megelevenedik, és jobb megismerésükkel az utolsó magyarországi királyi dinasztia kerülhet reflektorfénybe.
Írta: Jeki Gabriella