Csodálatos állati elmék

Az ősi kultúrák zömében gondolkodó és érző lényeknek tekintették az állatokat, éspedig jó okkal. Az ember rengeteg tevékenységében függött a jószágtól, a haszonállatoktól, szoros kapcsolatban élt velük, ennélfogva nap mint nap tanúbizonyságát láthatta fejlett értelmüknek.

Idővel, a nyugati világ szellemének térhódításával megváltozott ez a viszony. Már Arisztotelész is határozottan tagadta, hogy az állatok értelmes lények lennének, Descartes pedig egyenesen felhúzható játékokhoz, egyszerű masinákhoz hasonlította őket. De nem mindenki vélekedett így; evolúcióelméletében Charles Darwin volt olyan bátor, hogy ugyanazon törzsfejlődési fa ágain helyezze el az embert, a Homo sapienst, és a többi állatot, így lassanként megint teret nyerhetett a gondolat: az állatok igenis értelmes, gondolkodó és érző lények.

De aztán az inga visszalendült, a kutya- és macskatartókat leszámítva mindenki, még a fölkent szakemberek is elfogadták az alapvetést: az állatok nem többek öntudat híján létező, egyszerű ingerekre egyszerű választ adó biológiai gépeknél.
C. Lloyd Morgan brit etológus 1894-ben egyenesen kijelentette: „Hiba az állati viselkedést bármiféle magasabb rendű pszichés folyamatokkal magyarázni, amennyiben az adott viselkedés alacsonyabb szintű folyamatokkal is kielégítően indokolható.” Ez a nézet, a parsziamóniaelv, avagy a Morgan-kánon egyszerűbben megfogalmazva annyit jelent: az állatok nem olyan értelmesek, mint amennyire adott esetben értelmesnek látszanak.
A tudomány tehát nem előlegezte meg az állatoknak, hogy akár okosak is lehetnek – inkább abból indult ki, hogy buták.
Az antropomorf megközelítés – tehát az, hogy adott esetben az emberihez hasonló tulajdonságokkal ruházunk fel egyes állatokat – mint megközelítésmód a 20. század nagy részében vétségnek számított, de idővel egynémely úttörő gondolkodók bírálni kezdték a dogmatikus ellenállást, arra sarkallva a kutatókat, hogy dolgozzanak ki tágabb kereteket
és új módszereket az állati elme vizsgálatához. Ma már az antropomorf megközelítés is lényegi része az állati elme megismerésének. Az állatok persze nem pusztán a mi szőrös, tollas, pikkelyes változataink; ám a biológiai örökségünk közös, és ebbe elménk is beleértendő.
Emlékek, érzelmek, társas viszonyok, tapasztalatok, problémák és megoldások – mindezek nem csupán a mi életünknek alapvető részei, és az állatvilágban sem csupán a köztudottan okos főemlősökre meg a bálnákra, delfinekre jellemzők; a madarak, sőt a halak és a rovarok
körében is kimutathatók. Csodálatos az élő elme – akkor is, ha nem emberi.

Sok érdekességet olvashat az állatok értelméről, érzelmeiről és kapcsolatairól a  NatGeo Csodálatos állati elmék című különszámában.