Az óceánok martalócainak históriája

Pedig kalózok már a sokkal korábbi időkben is nagyban fosztogattak a világ vizein. Amióta az ember hajdan vízre szállt, ilyen-olyan kalózok is léteznek. Az angol pirate szó voltaképpen az antik görög peiráomai (támadni, rabolni próbál) szóból ered, ebből alakult ki a görög peirates és később a latin pirata szó.

A legkorábbi erről szóló feljegyzések szerint már a 14. században is ténykedtek kalózok az Égei- és a Földközi-tengeren. III. Amenhotep (I. e. 1390–1353) egyiptomi fáraó részletekbe menő feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy milyen védelmi intézkedéseket foganatosítottak a régi egyiptomiak a Nílus deltavidékén, hogy megvédjék a kereskedőbárkákat a rájuk leselkedő tengeri banditáktól. Ebben a térségben vélhetően azért alakult ki olyan hamar a kalózkodás mestersége, mert a földrajzi fekvés nem igazán kedvezett a földművelésnek. Így aztán a helyiek, különösen a Nílus partvidéken élők, hallal, kagylóval, tengeri algával és sóval, valamint egyéb élelmiszerekkel kezdtek kereskedni. Az i. e. 14. században még nem épült olyan hajó, amellyel hosszabb utakra is vállalkozni lehetett volna a nyílt tengeren, a vízi közlekedés így legfőképpen a part menti tengerrészekre korlátozódott. Ez jól jött a földközi-tengeri kalózoknak, mert az öblökkel szabdalt sziklás partvidék nagyszerű leshelyként szolgált egészen a legutolsó pillanatig, amikor a kiszemelt kereskedőbárka már nem menekülhetett.

Libanontól a hellén világig, Egyiptomtól az antik Rómáig a kalózok viszonylag büntetlenül támadhatták a kereskedőhajókat egészen az i. e. 5. századig. Ehnaton egyiptomi fáraó (i. e. 1353–1336) és Alaszia (a mai Ciprus) királyának levelezéséből kiderül, hogy különösen a fosztogatók két hírhedt bandájával, a lukkákkal (később lükök) és a szardanákkal (később szárdok) gyűlt meg a bajuk. A III. Ramszesz (i. e. 1187–1156) Medinet Habu-i halotti templomában lelt feljegyzések beszámolnak Egyiptom és a „tengeri népek” csatájáról – ez utóbbi az i. e. 13–12. századi tengeri banditák laza szövetsége lehetett.

Athén, Korinthosz és Rodosz vizein a görögök számára is súlyos fenyegetést jelentettek a Földközi-tenger felől érkező portyázók. A hellének tengerhajózó tapasztalataikat igyekeztek kihasználni az i. e. 5–4. században, amikor megpróbálták legyőzni őket, de aztán úgy döntöttek, inkább szövetkeznek velük. Csak a Római Birodalom erőinek sikerült végül visszaszorítaniuk a tengerjáró fosztogatókat. Amikor i. e. 67-ben kifosztották Ostiát, Cnaeus Pompeius Magnus római hadvezér felhatalmazást kapott, hogy minden lehetséges eszközt bevetve vegye fel a harcot a kalózok ellen. Augustus császár (i. e. 27–14) uralkodásával
végre béke köszöntött Rómára. A tenger martalócait azonban nem sikerült végleg térdre kényszeríteni. Utódaik kétezer esztendeje hajóznak a tengereken.

A vizek fosztogatóiról bővebben a Kalózok című  NatGeo különszámban olvashat.