Rokonok vagyunk

Kovács Zsolt vadgazda mérnök, zoológiai szakíró, szerkesztő visszatekintésekkel tarkított könyve ismeretterjesztő és egyben rendkívül szórakoztató is, célja, hogy emléket állítson a Magyarország állatkertjeiben tartott csimpánzoknak, ugyanakkor szomorú kötelességként azt is bemutassa, hogy az emberi tevékenység következtében miképp sodródik legközelebbi rokonunk a kipusztulás felé.

Kovács Zsolt, a könyv szerzője.

Forrás: Kovács Ilona

A számos hosszabb-rövidebb történetből nemcsak olyan „hírességeket” ismerhetünk meg, mint a veszprémi állatkert egykori sztárja, Böbe, de a vadon élő csimpánzokról és a megmentésükre irányuló erőfeszítésekről is szólnak a fejezetek.

Ma jelenleg Magyarországon a közönség a győri illetve a pécsi állatkertben láthat csimpánzokat, noha évtizedekkel ezelőtt még hat helyen lakták a kisebb-nagyobb ketreceket. A budapesti állatkertben 1911 óta éltek csimpánzok, a vidékiek közül az akkor ötéves, ám csimpánztartásra teljesen felkészületlen veszprémibe érkezett egy kölyök, a későbbiekben országos hírűvé vált Böbe.

Böbe a róla készült kis füzetben.

Bár ahogy a szerző meséli, nem találkozhatott a csimpánzhölggyel, mert mindössze hétéves fiúcska volt, amikor Böbe elpusztult, a Fülesben vagy a Fiúk Évkönyvében rengeteget olvasott róla. Később pedig Kasza Lászlónak, a veszprémi állatkert akkori igazgatójának beszámolóit hallgatta, akinek mondandója ritkán zárult úgy, hogy ne mesélt volna valamilyen érdekes történetet a „festő-szobrászkodó-filmsztár” Böbéről.

A szakíró ezeknek az előadásoknak a hatására kezdte összegyűjtögetni a csimpánzról szóló cikkeket, megnézte a vele készített filmeket, s később megismerkedett a veszprémi állatkert gondozóival is, akik további történeteket meséltek, amelyeket gondosan fel is jegyzett. Nem csoda, hogy hamar rabul ejtették a csimpánzok. De aztán peregtek az évek, és lassacskán el is feledkezett Böbéről, mígnem a veszprémi állatkert igazgatója, Török László felkérte, hogy írjon egy könyvet a Kert történetéről, lévén 65 évesek, s ebben az évben Veszprém egyúttal Európa kulturális fővárosa is.

„Épp negyven évvel ezelőtt történt, hogy beléptem egy faház egyik kis szobájának ajtaján – emlékszik vissza Zsolt a kezdetekre. –  Tipikus gyerekszoba volt kisággyal, játékokkal, pelenkázóval. Ám a kiságyból nem egy embergyerek tekintett rám, hanem egy bűbájos, két hónapos csimpánzbébi meresztette rám óriási, barna szemét. Ő volt Wolfi, aki a veszprémi állatkert akkori irodájának emeletén lakott. Azt hiszem, leginkább neki köszönhető, hogy e könyv megszületett. Örömmel vállaltam a megírását, igaz, akkor még nem is sejtettem, mennyi munka lesz vele! Többkilónyi cikken, könyvön, útmutatón kellett magam átrágni, és már a legelején eldöntöttem, nemcsak Böbe és a hazai csimpánzok szerepelnek majd a könyvben, de ellátogatunk Európa más állatkertjeibe, és egy rövid ideig elidőzünk Afrikában, a csimpánzok hazájában is.”

 

Magyarország ikonikus csimpánza kétségtelenül Böbe volt.
A történet 1958-ban kezdődött, amikor a 28 ezer lakosú Veszprém városa úgy döntött, hogy vadasparkot építtet, a budapesti után az országban másodikként. Bár több területet is kiszemeltek a létesítendő intézmény számára, végül a festői szépségű Fejes-völgyre esett a választás, ami illegális szemétlerakóként működött. A park mindössze öt hónap alatt épült fel, a feketefenyőkkel dúsan benőtt völgy pompás hátteret biztosított a kifutóknak, ketreceknek, röpdéknek és tavacskáknak – csak éppen a meredek hegyoldalak arra nem adtak lehetőséget sem akkor, sem pedig később, hogy tágas állatférőhelyek épüljenek.

Amikor a közönség birtokba vette a vadasparkot, nagyjából 15 állatfajt mutattak be. Ahogy lehetett, az állatállományt fejlesztették, s bár bő fél évszázaddal ezelőtt óriási feladat volt egy csimpánzbébi felnevelése az akkor még kicsiny, csupán hazai állatfajokat felvonultató vadasparkban, az új igazgató, Kasza László megpróbálkozott vele, és 1963-ban megérkezett Böbe.

Kasza szokatlan módon, de mindenképpen sikeresen vezette az intézményt, célul tűzte ki, hogy a vadasparkból igazi állatkertet fejleszt.
Böbe behozatala már csak azért is tűnt merésznek, mert az akkori tanulmányok szerint a csimpánzok Európában átlagosan 7,6 éves korukban pusztultak el, Budapesten ez 6,6 esztendő volt, mégpedig úgy, hogy ebből fővárosunk állatkertjében átlagosan 1,7 évet töltöttek.
Böbe ráadásul egy olyan állatkertbe került, amely egyáltalán nem volt felkészülve a főemlősök tartására, nemhogy az emberszabásúaknak nem volt speciális házuk, de még majomház sem volt, sőt megfelelő mennyiségű déligyümölcs sem állt a kis vidéki állatkert rendelkezésére, nem beszélve az állatorvosok felkészültségéről. És persze a megfelelő szaktudással rendelkező ápolói gárda is hiányzott. Mindez nem kis feladat elé állította Kasza Lászlót és kollégáit.

Ahogy a kötetből  és a korabeli beszámolókból megtudjuk, Böbét Rózsavölgyi Imre ajándékozta a veszprémi állatkertnek, amikor 1963 márciusán Guineában tartózkodott, hogy egy kis afrikai városka részére vízművet építsen. Visszaemlékezésében arról ír, hogy épp vadászaton voltak, amikor egy hatalmas nőstény csimpánzra bukkantak, nyakában kapaszkodó kicsinyével. Az anya kétségbeesve próbált menekülni, de az egyik vadász golyója leterítette. Kicsinye sikoltozva rázta anyját, költögette, szeméből könnyek peregtek. Nagyon megható volt a kis majom kétségbeesése, ezért Rózsavölgyi szólt a fővadásznak: adják neki a majmot, haza akarja vinni.
Kezdetben úgy gondolta, megtartja Böbét, de ahogy egyre csintalanabb és elevenebb lett a csimpánz, úgy vált mind nyilvánvalóbbá, hogy nem bérházba való.
Böbe október elején érkezett meg a veszprémi állatkertbe. Ahogy megszokta helyét, és megbízott gondozójában, Vecsey Ervinben, megkezdődött antropomorfizációja, azaz „emberesítése” is.

A klíma miatt természetesen ruhákat kapott, de készítettek neki kis széket és asztalkát, kapott evőeszközöket, megtanították villával és kanállal enni, festeni, mozaikot kirakni.
Az állatkert kommunikációjában szinte egy „szőrös emberkeként” szerepelt. Bár az ötlet bevált, özönlöttek a látogatók, hogy megismerjék Böbét, aki hamarosan a lapok és tévéműsorok sztárja lett, a szakma azonban elhatárolódott tőle.

Ma az állatkertek igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a kifutók lakói ne unatkozzanak. Tágas férőhelyeket alakítanak ki, amelyeknek a berendezését olykor átalakítják, kiegészítik. Játékokat adnak, elrejtik a táplálékot, hogy annak keresése is elfoglaltságot jelentsen, biztosítják, hogy az állatok jó messzire ellássanak, s így figyelhessék a többi élőlényt – beleértve a látogatókat is. A legfontosabb persze a fajtárs, vagy még inkább a fajtársak jelenléte, akikkel játszhatnak, verekedhetnek, a saját nyelvükön kommunikálhatnak.

Böbének akkor még nem hoztak fajtársat, valószínűleg ezért Kasza László ötlete alapján eldöntötték, hogy visszaviszik Guineába. A fő kérdés az volt, hogy vajon az embereket és gondozóját választja-e, vagy pedig csatlakozik a vadon élő csimpánzokhoz.

A hatvanas évek végén még nem voltak Magyarországon ismertek Jane Goodall kutatásai, így aztán a vadon élő csimpánzok szociális viselkedéséről igencsak hézagos ismeretei lehettek az expedíció kiötlőinek. Ma már aligha próbálkoznának egy afféle visszaengedéssel, hiszen a repatriációs telepeken hosszú-hosszú ideig szoktatják a csimpánzokat a természetes életmódhoz, és még inkább egymáshoz.

Böbe 1969. december közepén indult vissza Afrikába, hat évvel azután, hogy Veszprémbe érkezett. Még nem volt ivarérett, inkább csak egy emberekhez szokott bakfis, aki végül a természetes környezetet és vadon élő fajtársait nem akarta megismerni, a dzsungelben Ervin lábát átkarolta, a hátára mászott, azokat választotta, akiket jól ismert, és akikben megbízott.

Böbe hazatérte után megkomolyodott. Ugyan kapott maga mellé egy új csimpánzfiút, de nem engedte közel magához, feltűnően sokat pihent, feküdt, egyre szomorúbb lett. Mind jobban látszott rajta, hogy beteg. Orvosok próbálták kideríteni a baj okát, mindhiába, Böbe állapota folyamatosan romlott.

Nagyon szenvedett, láthatóan komoly fájdalmai voltak. Kezét állandóan a hasán tartotta, alig-alig bírt mozdulni, bár engedelmesen beszedte a gyógyszereket, mindhiába.

1970. október 20-án elpusztult, halálának okát csak a boncolás derítette ki. Egy parazitás megbetegedés, a hólyagférgesség oltotta ki az életét.

Ahogy Zsolt magyarázza, azóta gyakran felmerült a kérdés, hogy Böbe „csodacsimpánz” volt-e? Hogy okosabb, intelligensebb lehetett-e fajtársainál? Erre a kérdésre ma már nehéz választ adni. A csimpánzok között is, akárcsak az embereknél, vannak értelmes, középszerű, sőt, kifejezetten buta, semmirekellő egyedek. Böbe azonban vitán felül az első kategóriába tartozott.

Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy egy csimpánzt személyautóban szállítsanak.

A kötetben Böbe mindennapjai mellett számos anekdotát ismerhetünk meg a veszprémi, budapesti, győri és pécsi csimpánzok életével és tartási körülményeivel kapcsolatban.
Megelevenedik többek között az is (amely ma már elképzelhetetlen lenne), hogyan érkezett meg Nyugat-Németországból a Szepi nevű csimpánz szállítóláda nélkül, egy Volkswagen személyautóban a rábafüzesi határállomásra, ahonnan aztán  a veszprémi állatkert Zsiguli kombijának hátsó ülésén folytatta az utat.

De itt van Mónikának, a fiatal csimpánznak a története is, akit Böbéhez hasonlóan utaztattak, előadásokra vitték. Egyszer Mónikával a gondozók kimentek a városba, a legnagyobb délutáni csúcsforgalomba. Ez is egy kísérlet része volt, amelynek lényege, hogy miként viselkedik a csimpánz autókázás közben. Mónika nyugodtan ült a gépkocsiban, ám annál nagyobb feltűnést keltett az úton. Csaknem megbénult a forgalom, ugyanis a csimpánz láttán a rendőr egy időre ledermedt, és elfelejtett irányítani.

A visszaemlékezésekből megérthetjük azt is, hogy miért voltak elmaradottak a magyar vidéki állatkertek nemcsak a nyugati, hanem a keleti (csehszlovák, lengyel, NDK-beli) parkokhoz képest is. Bár 1958-tól egymás után nyíltak meg nagyobb városainkban az állatbemutatók, hiányzott a pontos tervezés, senki nem tudta, hová fejlődik majd az évek múltával az intézmény. Ráadásul a pécsi, debreceni és győri állatkert számára zsebkendőnyi területet, nagyjából az amúgy is kicsi budapesti állatkert akkori területének a negyedét, három hektárt jelöltek ki. Az építkezés többnyire társadalmi munkában, a város dolgozóinak szabadidejében zajlott, a ketrecek, kifutók méretét pedig nemcsak az határozta meg, hogy mekkora az állatkert területe, hanem az is, hogy mennyi és milyen építőanyag áll rendelkezésre. Nem igazán voltak nemzetközi kapcsolatok, hiányzott a megfelelő szakirodalom és a tapasztalat. Nem csoda, hogy a tartási körülmények hazánkban csak lassan változtak meg.

Pola, az egyik győri csimpánz

Forrás: Kovács Zsolt

„ A múlt század első évtizedeiben még igazi szenzáció volt egy csimpánzkölyök születése – mondja Zsolt. – Néhány évtizeddel később azonban már mind több kölyök jött világra. Az első Veszprémben született csimpánzkölyökre sokáig kellett várni, noha 1974-ben már hét, 1980-ban 14 felnőtt egyed lakta a ketreceket.

Az első kölykök – mégpedig hármas ikrek – sajnos halva születtek. Ezután 1978 októberében az akkor 26 éves Paulina nevű nőténynek született kölyke. Ám mivel a nőstény nem rágta el a köldökzsinórt, a pici elpusztult. A szülést követően nem sokkal ismét volt szerelmi légyottja a párjával, Bobóval, s ennek eredményeképpen 1979 májusában már nyilvánvalóvá vált, hogy ismét terhes. A külső jegyek mellett a viselkedése is megváltozott és az étvágya is megnőtt. Az állatkert szakembereinek résen kellett lenniük, nehogy megint megtörténjen, hogy a nőstény nem rágja el a köldökzsinórt, és akkor ez kölyök is elpusztul. A feltevés beigazolódott, Paulina most sem rágta el a köldökzsinórt, így 1979. július 14-én, 17.45-kor, amikor a szülés befejeződött, az anyát fúvócsővel el kellett altatni. A kicsit ezután nem merték az anyával hagyni, a mesterséges felnevelés mellett döntöttek. Európa állatkertjeiben, hála az egyre javuló tartási feltételeknek, akkor már számos csimpánzkölyök született, ám viszonylag keveset kellett mesterségesen felnevelni. Hazánkban pedig egyáltalán nem volt erre vonatkozó tapasztalat, a később Karcsi névre keresztelt bébi volt az első olyan emberszabású kölyök, amely életben is maradt.”

Amióta 1960-ban Jane Goodall megkezdte munkáját Gombéban, mindinkább feltárult előttünk a csimpánzok addig titkokkal teli világa. Könyvek és cikkek jelentek meg róluk, szerencsére a legfontosabb és legérdekesebb információk már magyar nyelven is rendelkezésre állnak. Ezt a könyvtárat gazdagítja élvezetes stílusával, meghökkentő történeteivel a Rokonok vagyunk is.