Az évtized legfontosabb könyve

2023 őszén jelent meg Jordán Ferenc rendszerökológus, hálózatkutató biológus könyve, amit nevezhetünk akár segélykiáltásnak, akár ismeretterjesztésnek, de leginkább a túlélés zálogának. Tükröt tart elénk, feltárja a hibáinkat (sok van…) de azt is elmondja, miként tudnánk őket jóvá tenni. Tabutémákat feszeget, nekimegy a politikai elitnek, a bürokráciának, a hagyományoknak, pellengérre állítja a lustaságunkat és kapzsiságunkat, a hibás gazdaságpolitikát, de magát a tudományt se kíméli.

Az ökológia önmagában amolyan úri huncutságnak tűnő tudományág, kusza összefüggéseket vizsgál, és csupa olyan következtetést szűr le, ami az átlagember számára rémesen zavarba ejtő és kényelmetlen. Ezekből Jordán Ferenc könyvében sincs hiány. Bár mindannyian tudjuk, hogy az emberiség brutálisan szétzúzta a bolygót, gyökeresen átalakította azt, általában másokra mutogatással intézzük el ezt, vagy „eddig is volt valahogy, majd lesz eztán is” legyintéssel nem vesszük komolyan a figyelmeztetéseit. Brazíliában meg Indonéziában irtják a dzsungelt, de azért gondolkodás nélkül megvásároljuk a marhahúst, vagy épp a pálmazsírral készült kekszet, margarint. Tisztában vagyunk vele, hogy a mezőgazdasági területek több mint háromnegyede takarmánytermelésre szolgál, de nem szeretnénk lemondani a „hagyományos” húsban túlzottan gazdag étrendünkről akkor sem, ha az nyilvánvalóan egészségtelen is.

Nyolcmilliárdan élünk a bolygón, amelynek végesek az erőforrásai, de tovább nő a népességünk, ami miatt ismét csak másokra mutogatunk igen szívesen. Több ezer éves dogmák és szabályok szerint viselkedünk, miközben a világ rég elrobogott ezek mellett, de nem akarunk megújulni. Ami lehet, hogy még jól működött egy kis létszámú emberiségnél, az összeomlik a mai népességünk mellett. Egyszerre gondoljuk azt, hogy a tudomány átver minket és összeesküvés-elméleteket kreálunk, de elvárjuk tőle, hogy oldja meg azokat a problémákat, amelyeket a kapzsiságunkkal, fejlődés címszó alatt aztán folyamatosan újratermelünk.

A Földet tekinthetjük zárt rendszernek, véges erőforrásokkal, ez azt jelenti, hogy (napfényen kívül) minden, amit itt találunk, ugyanannyi marad. Vagyis, ha elveszünk belőle, azzal a jövőből veszünk el egy darabot. A ma elpazarolt, felélt nyersanyagokat és élőlényeket az utódainktól vesszük el, egyre gyorsabban. Mindeközben egyre kevesebb teret hagyunk a természetnek arra, hogy igyekezzen semlegesíteni az emberi hatásokat, jóvá tenni a mi hibáinkat. Pedig igazán csak a természet hatékony ebben!

Jordán Ferenc talán legfontosabb gondolata az, hogy azzal tehetjük a legtöbbet, ha békén hagyjuk a természetet. Azonban mi, évezredek óta mást se teszünk, mint uralni, kontrollálni akarjuk. Rendet akarunk magunk körül, holott a természet „rendetlen” – ezért is hatalmas tévedés a pár centis pázsit a vadvirágos rét helyett. A rendetlenség maga a sokféleség, és ebben rejlik az ereje: minél több faj lakik egy térségben, annál nagyobb eséllyel lesznek köztük sikeres túlélők, ha beüt a krach. Ezeket a rendszereket a maguk egészében kell megtartani, és hagyni, hogy alkalmazkodjanak a változásokhoz.
Nagyon sok példával támasztható alá ez: igyekszünk fajokat megvédeni, miközben sok esetben egy faj eltűnése vagy egy másik megjelenése csupán annyit jelent, változik a világ és a természet így alkalmazkodik hozzá. Mi viszont erőszakkal visszafordítjuk sok esetben e változásokat (persze kétes sikerekkel). Fajokat szeretnénk feltámasztani, ám az az élettér, ahonnan egykor kihaltak, már nem létezik.

A természethez való viszonyunkat is az uralkodás igénye jellemzi. Ha kirándulunk, nem akarunk veszélyes ragadozókat az erdőben, csak 100 méterenként egy padot vagy kilátót. A túra ma teljesítményt jelent, nem pedig azt, hogy megállunk rácsodálkozni egy levélen mászó hernyóra vagy épp az erdő fáinak susogó hangjára (amit nem is hallunk az erdőben berregő quadoktól). Hatalmas összegeket fizetnek egyesek azért, hogy eljussanak egy-egy neves helyszínre, kipipálhassák, hogy például megmásztak egy hegyet, miközben észre se veszik azokat a növényeket és állatokat, amelyek mellett mászás közben elrobogtak, esetleg eltapostak. Humboldt még tudta, hogy a hegy nem egy akadály, amit le kell győzni! Ugyanez igaz a természet minden részére.

Miközben rengeteg hibánkra tér ki a könyv, nem felejti el felsorolni azokat a dolgokat se, amikkel javíthatnánk a helyzeten. Sajnos túl sok reményt azonban nem szabad fűzni ahhoz, hogy holnaptól mindenki jóvá teszi bűneit… Bennünk van a lehetőség, ám kizárólag rajtunk múlik, fogunk-e élni vele, tudunk-e alkalmazkodni, vagy hagyjuk, hogy végül a természet legyőzzön minket és valamilyen egyszerű fegyverével lesöpörje a civilizációnkat a bolygó színpadáról…

Ez a könyv talán segíthet abban, hogy helyesebb döntéseket hozzunk, hogy kicsit magunkba is nézzünk és így nőjön az esélye annak, hogy meg tudjuk őrizni a bolygónkat abban az állapotban, amikor még képes az emberiséget eltartani. A könyv az Open Books kiadásában jelent meg, és e-könyv formájában is kapható.